Szeretem magam szívcsakrakúra, első nap. Hónapok óta először újra tornaóra. Szól a Stayin’ alive. Táncolok. Aztán elkezdem a gyakorlatokat, amiket együtt csináltunk. Szinte mintha itt lenne ő is megint… Potyognak a könnyeim… Meglepődöm. Azt hittem, már elengedtem…

Már nem hiányzik. Persze örülnék, ha találkoznánk, ha kapcsolódnánk. De nem hiányzik. Sőt, talán még jó is így. Az elengedést másképp nem tudtam volna meglépni. Most pedig szeretni tanulom magam. És mintha befelé figyelne ő is.

Meditáció. Önmagamat kellene szeretni, de eszembe jut. Együtt kell lennünk, érzem... Zokogok… Fáj, hogy nincs... De tudom, hogy nem tehetek semmit. A sorsunk Isten kezében van. Ahogy kértem. 

Ha nem lenne születésnapja, nem írnék neki. Ez most nem a kapcsolódás ideje. Érzem, hogy csendben van, hogy befelé figyel. Én pedig szeretni tanulom magam még mindig.

Napokig nem reagál. Senkinek.

Egyik nap észreveszem, hogy a tangós barátainak már válaszolt. Később megtudom, hogy Majának is. 

Még mindig nem zavar.

Aztán egyszerre mégiscsak beakad. Hogy pont nekem nem. Hogy még egy köszönömre se futja… Nem mintha azért írtam volna. De mégis… Ennyit (se) jelentek neki? Dühös vagyok. 

Tisztul az újabb réteg, amit a tornaórák kavartak fel…

Úgy látszik, van még mit elengednem…

Igen, valahol mélyen legbelül még azt remélem, hogy ha megemeli, ha átfényesíti azt a sok fájdalmat a szívében, és ha én megtanulom szeretni magam, akkor majd együtt lehetünk.

Megveszem a megbocsátás és elengedés ereje órát. Témába vág mindkettő…

A harag elmúlik. 

Az elengedés nem olyan egyszerű…

Ha szeretem, akkor továbbra is hinnem kellene benne, nem?… Hogy meg tudja csinálni. Hogy fel tud lépni mellém a kilátó peremére, miután engem felsegített oda, hogy kéz a kezet fogva, kéz a kéznek biztonságot nyújtva nézzünk, nézhessünk előre együtt. Nem kellene akkor várnom rá? Nem hagyhatom cserben…

Ha nem is könnyen, de arra jutok végül, hogy nem várhatok. Nem tehetem magamat, az életemet, a boldogságomat függővé se tőle, se az ő fejlődésétől. Különösen így, hogy hónapok óta láthatóan távolodik tőlem. Bármennyire is szeretem, és bármennyire is hiszek benne, itt és most nem tehetek mást, mint azt, hogy elengedem, amit még el kell engednem. A várakozás, a reménykedés helyett önmagamat kell választanom. Ez nem cserbenhagyás. Ez önbecsülés.

Csak így tudom elvágni azokat az utolsó, vékony szálakat, amelyekkel ez a minta még mindig kapaszkodni próbál belém. Csak így tudok véget vetni ennek a hosszú, ki tudja, mióta tartó karmikus történetnek, hogy elérhetetlen számomra a férfi, akit szeretek.

És – nem mellékesen – önmagam szeretete, elfogadása és becsülése által tudok eljutni oda, hogy magam mögött hagyjam a párkapcsolathoz (illetve bármilyen kapcsolódáshoz) fűződő félelmeimet, és sebezhetetlenné váljon a szívem.

Bár a szívcsakrakúrám véget ért, tanulom, gyakorlom tovább az önszeretetet. És rábízom magam az áramlásra, beengedem mindazt a csodát az életembe, amit Isten szán nekem. Így fog a helyére kerülni minden. Így fog megérkezni mellém a férfi is, akivel szeretetben, szerelemben, boldogságban élünk. A társam. Akivel együtt szárnyalunk. Itt, a Földön is.

Folytatás nemsokára...

"Csilla hétfőn meghalt."

Visszavonhatatlanság... Végérvényesség... 

Felfoghatatlanság...

Közben hallom a telefonban, mi történt.

Szememben könnyek...

Beszélgetünk a családról.

Ő volt a legjobb barátnőm az egyetemen, mondom Ritának könnyek között. Nyáron találkoztunk utoljára...

Kezembe veszem a telefont. Kikeresem az egymásnak írt leveleinket, azokat olvasom.

Megérint, mennyire szerette volna, hogy jobban legyek, hogy jól legyek... Hogy mennyire szeretett...

Meghallgatom a Rachmanyinovot, amit évekkel ezelőtt küldött. "Ismered ezt a zenét? Annyira szép." Szeretem én is nagyon ezt a darabot. Másodszor is elindítom.

Este, némi vívódás után, felteszem a Facebookra. Az ő emlékére...

"Erről a zenéről mindig azt éreztem, hogy ez én vagyok."

Gyönyörű...

Felhívom később még két csoporttársunkat. Elmondom, mi történt. Egyiküket megkérem, beszéljen a többiekkel. Képtelen lennék még egyszer...

Másnap rossz érzés van bennem... Nekem kellett volna... Az én barátnőm volt...

Egy hét múlva érkezik a gyászjelentés... Tetején gyönyörű vers. Illik rá... Illik hozzá...

Elengedéssel telnek az ünnepek... De ez egy másik történet... A kettő valahol, valahogy mégis összefügg. Egyszerre, egymást segítve zajlanak bennem. 

Egy januári szombaton, ebédidőben összejövünk a csoporttársakkal Óbudán, a Stelázsiban. Egyikünk épp itthon van Amerikából, köré szerveződött a találkozó. (Bár ő végül beteg lett, nem tudott eljönni.)

Jó velük lenni, jó velük beszélgetni.

Néhány fénykép is előkerül Csilláról. Szeretném elkérni az egyiket, nekem nincs róla egy sem. Megkapom mindet.

"Jöttök pénteken?"

A többiek bólintanak.

Én még nem tudom... Talán inkább a misére délután.

Nagy az ellenállás bennem a temetéssel kapcsolatban... És nem igazán a lábam miatt. Legkevésbé amiatt.

Nehéz a búcsú... Az egyik legjobb barátnőm volt...

Nehéz elengednem, akiket szeretek. És tudom, lesznek még mások is...

Valahol mélyen, legbelül azonban érzem, hogy el kell mennem. Hogy ebbe most bele kell állnom. Amennyire a testem és a körülmények engedik. Ez van az igazságból. Csak ez.

Két nappal a temetés előtt vagyok képes arra, hogy felhívjam végre a temetőt, és megkérdezzem, be tudok-e menni kocsival, mennyit kell gyalogolni, le lehet-e ülni.

Csütörtök este megveszem a szál fehér rózsát.

Kicsit késve érkeztem, sokan álltak már a ravatalozó előtt. Leültem a kis székemre, a napra, úgy hallgattam az atyát. Nagyon szépen beszélt Csilláról. Jó, hogy én is hallottam. 

És jó, hogy én is letettem egy szál virágot a sírra...

Délután szentmise a Margit körúti ferences templomban. 

Velem maradt egy gondolat a prédikációból: Isten nem pontot tett Csilla életének a végére, hanem kettőspontot helyezett el benne. Bár nekünk fáj az ő hiánya, számára talán éppen most kezdődik a lényeg. 

Szép gondolat. 

Elengedtem aznap még mást is...

Ez utóbbi hosszú történet... Életekkel ezelőtt kezdődött. Hogy pontosan mikor, azt nem tudom... Apukám volt, és elvették tőlem. Egy azt megelőző életben a szeretője voltam, megaláztam magam, térden csúsztam előtte, hogy vele lehessek, mégse kellettem neki. Ennyire emlékszem összesen. 

Közel hét éve, hogy először találkoztam vele itt, ebben az életben. Hosszú időbe telt, mire felismertem, mire rájöttem, hogy ki ő. Hogy ki ő, és hogy miért szeretem annyira. 

A történet ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Mikor megismertem, már együtt volt valakivel. Azzal a nővel, aki elszerette őt tőlem, amikor az apukám volt. Sírig tartó kapcsolatnak gondoltam az övéket. Elfogadtam, hogy nem lehetek vele. Hogy soha nem fog úgy szeretni, soha nem fog úgy átölelni, mint a párját... 

De ettől persze még szerettem. Nem tudtam nem szeretni. A csodálatos szívét, azt, amilyen szeretettel, alázattal, odaadással szolgált, tette a dolgát, segített. Hogy mindig ott volt, mindig lehetett rá számítani. Az életemet rá tudnám bízni, azt éreztem. Szerettem. Csöndben, magamban. Annyi időt töltöttem a közelében, amennyit a körülmények engedtek.

Aztán egyszer mégiscsak megtörtént a lehetetlen. Elváltak útjaik. Szinte sokkot kaptam, amikor megtudtam. És feltámadt szívemben a remény. A remény, hogy talán, talán akkor egyszer mégis...

De a történet továbbra sem volt egyszerű... Többszörösen nehezített volt a helyzet. Leginkább az ő élethelyzete. Épp akkor veszítette el azt, ami gyakorlatilag az élete volt. Röviddel a párja elvesztése után. Tudtam, hogy nehéz neki, nagyon nehéz. 

Nekem sem volt könnyű... Iszonyúan fájt, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnt az életemből. Hogy nem tudtam róla, nem tudtam, hogy van, nem lehettem mellette, az imán kívül mást nem tehettem érte. És hiányzott... Nagyon...

És közben mindaz az érzés, amit addig nem éltem, nem élhettem meg, elkezdett a felszínre jönni. Az iránta érzett erős vonzalom, az ellenállhatatlan vágy, hogy vele lehessek. Izzott bennem a szerelem. De ő nem írt. Nem válaszolt a leveleimre... Borzasztó volt a bizonytalanság... Ugyanakkor tudtam, milyen nehéz neki. Imádkoztam érte, és imádkoztam kettőnkért is, hogy úgy legyen, ahogy a legjobb. És megtanultam bízni. Bízni Istenben, és az Ő tervében. És őbenne. Hogy biztosan jó oka van arra, hogy nem válaszol.

Aztán egy napon szóltak az égiek, hogy hívjam fel.

Pár nap múlva eljött. És aztán eljött megint. Jött minden héten kétszer. Boldog voltam, hogy visszakaptam őt. Boldog voltam, hogy újra az életem része lett. Hogy beszélgettünk, hogy nevettünk, hogy táncoltunk, hogy együtt gyakoroltunk, meditáltunk. Jó volt vele. És tudtam, éreztem, hogy neki is jó. Hogy ő is szeret itt lenni nálam, velem. 

De még nem volt lezárva az előző történet. Még nem született meg benne az elengedés, a megbocsátás. Még tele volt a szíve fájdalommal. Nagyon sok fájdalommal... Nem csak a közelmúltból...

Én vártam. Vártam, hogy jobban lesz, vártam, hogy elköltözzön az egykor közös lakásból, hogy becsukja végre maga mögött azt az ajtót, és lezárja azt a fejezetet. Vártam, hogy majd eljön karácsonykor, és megélhetjük együtt az ünnep fényét, varázsát.

Vártam. És szenvedtem a várakozástól, és közben türelmet tanultam. És imádkoztam, hogy úgy legyen, ahogy mindkettőnknek a legjobb.

Vártam. És örültem minden egyes apró lépésnek, amivel közeledett felém. Egy képnek a Holdról, "hogy Te is láthasd", egy új szónak az üzenet végén: "ölellek", majd: "szeretettel ölellek"... Annak, ahogy szinte hozzám simulva mutatta egy-egy hétvégi kirándulás képeit, vagy nézett velem egy táncos videót... Ahogy lehúzta dzsekijén a cipzárat, mikor megérkezett, hogy őt ölelhessem, öleljem meg a hideg kabát alatt...

Nem jött el karácsonykor...

"Egyedül szeretnék lenni."

Megértettem.

És zokogtam, amint kilépett az ajtón.

Akkor ennyi volt? Vége? Engedjem el? Vagy várjak még? De mire...?

Hajnali fél kettőig zokogtam...

És akkor éjjel jöttem rá, hogy ez az egész az elengedésről szól. Hogy el kell engednem, hogyan szeretném... Nem csak vele kapcsolatban.

Megvettem a kristályokat az oltárra, amiket Anamé javasolt. Megkértem őket, tegyék, amit tenniük kell, és alájuk tettem egy papírt, amire ezt írtam:

Szeretlek, szabad vagy, és én is szabad vagyok.

Úgy legyen minden, ahogy mindkettőnknek a legjobb.

Köszönöm szépen, Istenem. Ámen

És a kristályok tették a dolgukat. Gyorsan és hatékonyan. És fájdalmasan...

Én pedig gyakoroltam, meditáltam, és imádkoztam.

És közben éreztem, ahogy egyre közelebb kerülök az elengedéshez, éreztem, ahogy lassan megszületik bennem a szabadság állapota. Már nem nézegettem öt percenként a Messengert, már nem hiányzott a jelenléte.

Fokozatosan elengedődött a karmikus kötelékből származó erős vágyakozás, akarás.

De a szeretet megmaradt. Sőt, ha lehet, még mélyebb lett. És már nem éreztem a falat, amikor rá gondoltam. Áramlást éreztem. 

Tisztán érzek egyfajta, időn és téren túlmutató összetartozást. De már el tudom fogadni, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy itt, a fizikai síkon, most együtt megyünk tovább.

Sőt, jelen esetben, úgy tűnik, nem jelenti azt...

Mintha kitett volna Isten ide is egy kettőspontot...

Szeretlek.

Szabad vagy.

És én is szabad vagyok.

Úgy lett, úgy van, és úgy lesz minden, ahogy mindkettőnknek a legjobb.

Ahogy a legjobb. 

Köszönöm szépen, Istenem. 

Folytatás nemsokára...

Tíz óra tizenöt... Már vagy negyedórája fel kellett volna kelnem... Csörög a Messenger. Kinyomom, és felülök az ágyban. Újra csörög. Ne haragudj, most nem érek rá, egyéni órám lesz nemsokára. Kriszti, nagyon rosszul vagyok... Eltörött a telefonom, nem tudok bejelentkezni konzultációra... Segítesz? Persze, hogy segítek.

És nekem ki segít...? Mondom ki félig hangosan az ágy mellett ülve, és elkezdek zokogni... 

Hát ez most honnan jött...?

Jobb híján leülök a tizenhárom éves, még az egyetemtől kapott laptop elé, és abban reménykedem, bírja majd a Skype-os órát. Nem bírja... Illetve mi nem bírjuk. Túl zajos. Mária nem hallja, ahogy könnyek között ismétlem neki a (költői) kérdést: és nekem ki segít...? Leteszem, és hívom a telefonról, ahogy máskor is szoktam. De most Mária készíti a felvételt. A régi telefon betelt. Kész. Hiába töröltem le róla már mindent. Nincs rajta elég hely egy újabb gyakorlatsornak.

Esik szét körülöttem minden. Ez az érzés jön fel az óra közben.

Esik szét körülöttem minden. Szó szerint. Esik szét minden, ami régi, minden, aminek nincs helye az új életemben. Nem sok ilyen dolog van már. Az előző életem rég darabokra hullott. A "betegség" elintézte évekkel ezelőtt.

Reccs... Reped szét a karomon az ing, a tizenakárhány éves, még az egyik torontói Gapben vásárolt ing, ahogy lehajolok, hogy előbbre húzzam az ülőkéket. Na több se kell! Nekiesem a komódnak, amint befejezem a gyakorlást. Kímélet nélkül hajigálom kifelé a szakadt, kinyúlt, elöregedett ruhákat a legkritikusabb állapotban lévő fiókból. Egész kupac gyűlik össze belőlük a szőnyegen. Egy másik kupac is alakul közben az ágyon. Ezek a darabok még teljesen jók. Valaki másnak. Aki nem én vagyok. Szépen összehajtogatom őket, mennek majd a Vöröskeresztnek. Vagy ajándékba.

És van még mit hozzáadni mindkét kupachoz. 

Szívesen kihajítanám például a papucsomat is, aminek a fél párját leukoplaszttal próbálom egyben tartani ki tudja, mióta. (Az már nem is zavar, hogy pink :D) Van két másik pár (ill. volt, az egyiket már elajándékoztam), teljesen jó állapotban. De nem tudok bennük járni.

A 2004-es évjáratú, lyukas tornacipőmet leukoplaszt helyett a Jóisten tartja egyben. És valószínűleg neki köszönhetem azt is, hogy még soha nem áztam meg benne. A cipőfűző mellesleg még az eredeti. Igazi minőség!

Többször bejártam már anyukámmal a Mammut 2 minden egyes cipőboltját. De mindezidáig még nem sikerült olyan cipőt találnom, amit hajlandó lennék felvenni, ami kényelmes és amiben még járni is tudok. 

Esik szét körülöttem minden.

Gyakorlatilag feléltem a megtakarított pénzemet. A nyugdíjhoz kell hozzányúlnom. Még jó, hogy van még mihez.

Esik szét körülöttem minden.

Ugyanakkor azt is érzem, hogy az új életem minden egyes puzzle darabkája mozgásban van, kavarog.

Most kell nagyon észnél lenni. Most kell még megtolni, beleállni. Célirányosan, egyéni órákkal haladok. Hetente kétszer már jó ideje. Eddig is intenzív volt, ami bennem zajlott/zajlik, főleg a covid eleje óta. De most még nagyobb sebességre kapcsoltak odafent. Az előző koronacsakra kúrám alatt, augusztusban, mintha forgószél söpört volna végig az életemen. És ennek a hatása már fizikai szinten is megnyilvánul(t). Most pedig mintha egy zabolátlan ló vágtatna velem. Csak kapaszkodom, hogy le ne essek. És ezt a koronakúrát épphogy elkezdtem...

Alakul az új életem.

Alakul a testem, alakul a Társam, alakulnak a hivatásom részletei, alakul minden. Van, ami már a felszínen, és van, ami még a mélyben.

És tudom, hogy van segítség, hála érte mindenkinek, földieknek, égieknek egyaránt. Tudtam ezt akkor is, amikor kiszakadt belőlem a kérdés tegnap reggel. Tudtam, csak épp abban a pillanatban nem emlékeztem rá.

Hát ezután igyekszem emlékezni. És bízni abban, hogy minden úgy lesz, ahogy az a legjobb. És megtenni ezért mindent, ami tőlem telik. Minden síkon.

Tudom, hogy össze fog állni a kép a puzzle darabkákból. Pontosan akkor, amikor itt az ideje. És pontosan úgy, ahogyan kell. Pontosan úgy, ahogy az a legjobb.

Ahogy Isten akarja.

Folytatás nemsokára...

Izgatottan várom én is :D

Olyan jó lenne még kint olvasni... Miért nem hagyod, hogy azt csináljam, amit szeretnék? 

Megsimogatom, és megpuszilom.

Mit tudok tenni, hogy jobban érezd magad? Annyi mindent próbáltam már...

Pár órája még – életemben talán most először – hálát éreztem a testemért.

Hálás vagyok Neked, testem. Általad látom a virágokat, általad érzem az illatukat, általad érzem a bőrömön a szelet, általad hallom a madarakat.

Általad érzem az ízeket.

Általad érezném a kedves érintését, általad hallanám hangját, érezném illatát. Általad fogadhatnám Őt magamba.

Hálás vagyok Neked, kedves testem. És hálás vagyok érted.

Pár órája még ezt írtam a füzetembe kint az udvaron... 

És most tessék... Megint a fájdalom...

Tényleg sok örömben van részem a testem által, de annyi fájdalmat okozott már nekem...

És én is neki...

Elég volt... Kössünk békét... Ne bántsuk tovább egymást...

Gyökércsakra kúra ÉS test 21 napos legyen. Salamoni döntés :D Ennél jobb választ nem is kaphattam volna :D

36 fok. A bodza alatt "hűsölök". Ruha nem sok van rajtam. Nézegetem a testem. Ismerkedem vele. Barátkozunk. Ő és én.

Barátkozom a testemmel, akivel már több mint 52 éve együtt élek.

Akiben már több mint 52 éve élek.

Úgy hordtam eddig, mint egy ruhadarabot. Épp csak levetni nem tudom.

Az az igazság, hogy túl sokat nem szoktam foglalkozni vele. Fogat mosok, fogselymezek, lezuhanyozom. Levágom a körmöm. Pár éve a hajamat is. Bekenem a kezem, ha száraz. Az arcomat, az ajkamat. Kábé ennyi. Ezek közül igazán csak a zuhanyozást élvezem. A többi testemmel kapcsolatos teendőt sokszor türelmetlenül végzem. Néha kifejezetten időpocsékolásnak érzem őket.  

Mozgás (a gyakorláson kívül) nem sok. Eltekintve a napi teendőkhöz szükséges mozgástól. (Bár ez fokozatosan egyre több. Főleg ilyenkor, nyáron.) Sétálnék szívesen, de még nem megy. Olyan hosszan, úgy, ahogy szeretném. Ahogy jólesne. Úszás nem jöhet szóba, a hideg vizet nem bírja a lábam. A mellúszás amúgy se lenne jó neki.

Az étkezésem és a napirendem érdekesen alakult egy ideje. Későbbre tolódott minden: a lefekvés, a felkelés, a vacsora. Későn eszem. És sokat. Nem rosszakat (nemrég azért becsúszott még egy-egy spenótos pizza; na nem mintha az olyan rossz lenne :D), de sokat. És egysíkúan. Ha megunom, síkot váltok. 

Megengedem. Fejből, erőszakkal megváltoztatni ezt nem lehet. Nem is akarom. Visszaütne. És különben is, ki tudja, miért alakult ez így. Lehet, hogy valamiért most pont erre van szükségem. Ezt kell megélnem.

Megengedem.

De ha őszinte akarok lenni, valahol a mélyben azért zavar a dolog...

Fotókat készítek magamról, és azokat nézegetem. (Ez a kihívás tudatossági gyakorlata. Illetve, megfelelő méretű tükör híján, annak módosított változata.) Érdekes és tanulságos a nézőpontváltás. Másként látom magam kívülről, mint fentről lefelé nézve. Van, ami így tetszik és úgy nem, és vice versa.

Az összképpel, azt hiszem, nagyjából rendben vagyok. (Bár a hasamat automatikusan behúzom, még akkor is, amikor épp nem lufis. A melleimet pedig már megszoktam. Hogy nem egyformák. És hogy kisebbek, mint amilyeneket szerettem volna.) Van azonban néhány részlet, ami nincs a helyén... Szó szerint. Az egykor szép, formás fenekem például szomorúan, petyhüdten lóg... Akárcsak a bal combom. Ő is lóg. Ő élettelenül...

A felszínen az utóbbi időben talán az arcommal tudok a legkevésbé megbékélni. Ritkán sikerül magamról olyan képet készíteni, amit hajlandó vagyok megosztani. Mindegyikkel van valami bajom. Az egyiken nem mosolygok eléggé, a másikon kifejezetten morcnak látszom, vagy öregnek, vagy nem áll jól a hajam... Tükörbe nézve viszont tudom magam szépnek látni. Nem mindig, de tudom. Érdekes... 

A kihívás hatodik napja. Mintha még el se kezdtem volna... Három dolog van a listámon, egyikhez se fogtam még hozzá. Furcsa érzés... Rossz érzés... Ez nem én vagyok... De annyira nehéz... Gyakorolni is alig bírok... Persze a 36 fok se segített... Olyankor csak a túlélésre megyek...

Nem kell száz százalékosan. Már az is jó, ha mindennap megcsinálok egy gyökércsakrás gyakorlatot, megiszom egy korty vizet, és nem dobom ki a kristályaimat, hangzik a válasz. És nem kell magamat lustának bélyegezni. 

Igen...

Megengedem magamnak, hogy ne legyek tökéletes. Hogy ne teljesítsem a maximumot. Hogy ne teljesítsek. Hogy ne feleljek meg minden elvárásnak. Most leginkább a sajátomnak. Megengedem magamnak, hogy annyit csináljak, amennyi megy. Amennyi jólesik. Kényszer nélkül. Szeretettel. Ahogy eredetileg is szándékoztam.

Csak ülök a földön, és pityergek... Csúnyának és öregnek érzem magam... Biztosan túl sokat hallgattam már a Szépség és megfiatalodás CD-t...

Megint csak ülök a földön és pityergek... Van, amit nem tudok megadni neki, ha majd esetleg egyszer... Nem tudok sétálni, kirándulni menni vele, nem tudok táncolni vele... 

Felkelek, gyakorlok tovább...

Pár nap múlva, szintén gyakorlás közben, jön az érzés: úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Szerethető vagyok. Pont így. És pont most.

Zokogok...

Úristen... Nem is az a felismerés, hogy szerethető vagyok...

Az egész életemet úgy éltem, hogy azt gondoltam, nem vagyok az... Szép voltam, okos, fiatal, sikeres, mégse kellettem senkinek. És nem értettem, hogy miért. Nem értettem, miért van az, hogy mindenki másnak sikerül. A világ legtermészetesebb dolga, hogy végül mindenki megtalálja a párját. Akkor én miért nem? Mintha el lettem volna átkozva...

És szép lassan, tudat alatt leszűrtem magamnak, hogy biztosan valami baj van velem. Hogy nem vagyok szerethető.

A családi karmáról persze akkor még nem tudtam...

Úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

Vagyok, aki vagyok.

Torok mesterkurzus workshop lesz mégis, nem szívcsakra tábor. Ahogy Andi érezte.

Vasalom a nyáriruhámat az ágy szélén. Érzem, hogy fordítva kellene ülni, de nem elég hosszú a zsinór. Jól meg is fájdul a lábam... Nem kéne elmenni... Ez lenne a racionális döntés. Fáj a lábam, harminckitudjahány fok lesz, a légkondi még mindig nem működik a kocsiban, nincs gps-em... Máskor egy is elég lenne ezek közül ahhoz, hogy itthon maradjak. De most nagyon erősen azt érzem, hogy el kell mennem. Fogalmam sincs, hogy miért. Azon túl persze, hogy Csillát elvigyem a természetgyógyászhoz.

Lehúzott ablakokkal, menetszélben viselhető valahogy a hőség. A karomat és a vállamat viszont égeti a nap. Erre nem számítottam... Azt hittem, erdőben, fák között vezet majd az út... De csak az utolsó, rövid szakaszon van árnyék. 

Három óra pár perckor teszem ki Csillát a kapu előtt.

Én megyek tovább, a cukrászda felé. Reménytelen... Az utcán tűz a nap, sehol egy kis árnyék, ahol megállhatnék... Gurulok tovább. Vissza, a falu előtti erdőbe.

Kiállok egy sétaút bejáratánál. Lehúzom az ablakokat, kinyitom az erdő felőli ajtókat. Kiülök a kisszékemre.

Szépek a fák. Nyugodt az erdő. Csak olykor jön egy-egy autó az úton.

Néha egy enyhítő fuvallat... Meleg van nagyon... Érezni még itt is...

De jó az erdőben, a fák között. Csend, béke, végtelen nyugalom. Eszembe jut, akár félhetnék is. Inkább imádkozom.

Talán ezért kellett jönnöm? Nem tudom...

Fáj a lábam. Visszaülök a kocsiba. Nagyon át van melegedve...

Négy előtt tíz perccel indulok Csilláért.

Megállok egy falatnyi árnyékban. Kiszállok. Kis pad a kerítés mellett. Mintha nekem tették volna oda. Leülök. Mögöttem, a kertben víz csörgedez. Üdítő hang a rekkenő hőségben. Sehol egy lélek. Kóbor kutya kóvályog az úton. Először erre, aztán arra.

Megszólal végre a telefonom. 

Fáradt vagyok... Elcsigázott... Ideje hazamenni... 

Csak arra tudok koncentrálni, hogy épségben megérkezzünk.

Eszembe se jut megállni és bemenni a boltba. 

Belépek az ajtón. Ledobom magamról a ruhámat, és leájulok a szőnyegre. Csak fekszem. Hiába van bent vagy tíz fokkal hűvösebb, nem érzem. Annyira át van melegedve a testem. A lábam is nagyon fáj... Teljesen ki vagyok ütve...

És még mindig nem értem, miért kellett elmennem...

Le kéne mondani a holnapi takarítást... Nem fogom túlélni a 36 fokban... Jó lenne csak pihenni egész nap...

Összeszedem magam, kimegyek a fürdőszobába zuhanyozni. 

Második vacsora, nassolás eszembe se jut. Bor nincs itthon, nem is hiányzik.

Este tizenegykor beájulok az ágyba. 

Másnap arra ébredek, hogy éhes vagyok. Meglepő érzés... Nem szoktam ilyen korán éhes lenni...

Kezdem már sejteni, miért kellett elmennem...

Fekszem a földön. Szakrális csakra óra vége, meditáció. Nyílik az ajtó.

Jógaórán vagyok.

Telefonáltak a szervízből, meg kell beszélnünk. 

Na, ebből se szívcsakra tábor lesz holnap... Inkább köldök mesterkurzus workshop.

Kibírod.

Persze, kibírom. Mindent kibírok. Ezt is.

Egy újabb utat légkondi nélkül. 38 fokban.

Kibírom. Tizenhárom éve csak kibírok...

Potyognak a könnyeim...

Iszonyú erős a prés...

Jólesik nagyon a gyakorlás. Szinte megállás nélkül végigcsinálom a hat és fél órát. Boldogan élek a párommal, ez a mantra jön mindjárt az elején. Válaszként a kérdésre, mi a szívem vágya.

Másnap már csak három óra fér bele. A mantrám is átalakul kicsit, kibővül: szeretek és szeretve vagyok. 

Megérdemlem. Ez akad be most a három közös mantra közül (megengedem, megérdemlem, megteremtem), ez mozgat meg mindkét nap.

Megérdemlem.

Megérdemlem a szeretetet, megérdemlem a boldogságot.

Este. Vacsora. 

Ezt fejből nem lehet. Tudom. Meg kell engedni. De nem élvezem, nem okoz már örömet... És tudom, hogy nem jó nekem. Se a testemnek, se az energiaszintemnek. De visz magával a megszokás, az automatizmus... És ki tudja, még mi...

Másnap arra ébredek, hogy fáj a fejtetőm. Nehéznek érzem a testem, ahogy fekszem az ágyban. Még mindig a késői vacsorával küzd...

Nézegetem délután a biorez eredményeket, mit kéne enni, mit kéne pótolni.

Felhívom Esztert, átbeszéljük. Hatalmas lökést ad.

Mindeközben megérkezik egy új mantra: "szeretettel táplálom a testem".

Majd egy másik is: "megteremtem és megtörténik".

Az egészség.

A boldog, szeretetteljes, szerelmes, cseresznyés kapcsolat a Társammal.

A hivatás.

Az új életem. A második ebben a testben.

Itt, az anyagban. Itt, a Földön.

Ideje megérkezni.

Erről szólt már ez a kúra/kihívás is.

Szeretem és elfogadom a testem. Elfogadom, hogy ő is én vagyok.

Folytatás nemsokára...

"A létező legmagasabb pont

Az egyetlen biztos pont.

A tiszta szeretet forrása. 

Nincs elvárás, nincs harag, nincs ítélkezés, nincs büntetés.

Van elfogadás, van támogatás, van gondoskodás, van oltalom. 

És van végtelen szeretet. Mindig.

Nem kell kérni, nem kell kiérdemelni.

Csak van. 

Mert ez a természetes."

2021. március

Hát így! Hát persze! Kapok a fejemhez hat (plusz öt) év után...

Nem várok el magamtól semmit. Nem haragszom magamra. Nem ítélkezem magam felett. És nem büntetem magam. 

Szeretem és elfogadom magam. Úgy, ahogy vagyok.

Elfogadom az érzéseimet, a gondolataimat, a cselekedeteimet. 

Elfogadom a testemet, a lelkemet, a szellememet.

Gondoskodom a testemről, a lelkemről, a szellememről.

A kulcs – nálam/nekem – a megengedés. A megengedés mint az erőltetés, a megfelelés, a fejből kitalálom/megoldom ellentéte. (Hat plusz öt év után...)

Megengedem magamnak, hogy olyan legyek, amilyen vagyok.

Megengedem magamnak, hogy azt tegyem, amit szeretnék. 

Megengedem magamnak, hogy ne tegyem, amit nem szeretnék.

Megengedem magamnak, hogy azt egyem, amit szeretnék. Amikor szeretnék. Amennyit szeretnék. 

Megengedem magamnak, hogy bort igyak. Amikor szeretnék. Amennyit szeretnék.

Megengedem magamnak, hogy akkor feküdjek le, amikor szeretnék. 

Megengedem magamnak, hogy akkor keljek fel, amikor jólesik.

Megengedem magamnak, hogy akkor gyakoroljak, amikor jólesik. Azt, ami jólesik. Annyit, amennyi jólesik. 

Megengedem magamnak, hogy megpihenjek, ha elfáradtam.

Megengedem magamnak, hogy a fegyelmezettség, a kötelesség helyett az örömet válasszam. 

Megengedem magamnak, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. 

Megengedem magamnak, hogy ne olyan legyek, amilyen vagyok.

Megengedem magamnak, hogy ne legyek tökéletes.

Megengedem.

Nem várok el. Nem haragszom. Nem ítélkezem. Nem büntetek.

Megengedem. Úgy igazán. Nemcsak fejből, hanem szívből, a lelkem legmélyéből. Úgy, hogy figyelek magamra. Figyelek befelé. Most tényleg ezt szeretném? Ezt most tényleg szeretném?

Ezt tudom tenni én. 

Megengedem.

Megengedem a szeretetet. Megengedem a boldogságot. 

És megengedem a gyógyulást.

A többit pedig Istenre bízom.

Megengedem. 

És beengedem.

Szeretem magam.

Folytatás nemsokára...

2015. május 26.

Kedd. Pünkösd utáni első munkanap.

Pénteken jött velem szembe a rádióinterjú a Facebookon. Nem sokat gondolkoztam, miután "végignéztem". Azonnal tudtam, hogy nekem ide el kell jönnöm. Hogy ez nemcsak a lábamra, de az egész életemre megoldás lehet. Azt éreztem, ötévnyi munka után végre felkerülhet az i-re a pont.

Kiszállok a liftből az ötödiken, és elsétálok a folyosó végéig. Nyitva az ajtó, bemegyek. A pult mögött fiatal, jóképű férfi. Haja hullámos, világosbarna, arca Jézusra emlékeztet. A parányi előtér tele várakozókkal. Egy sötét hajú nő jön oda hozzám. Köszön és bemutatkozik. Nahát, ő is itt van? Nem is gondoltam, hogy vele is találkozni fogok. Kicsit meglep, hogy alacsonyabb nálam...

Leülök egy kinyitható, műanyag székre. Vagy két percig bírom, iszonyúan fáj rajta a lábam. Cserélek a mellettem ülő hölggyel. A pad se sokkal jobb... Mi a baj? Ez túl magas, a széken pedig egyáltalán nem tudok ülni... A férfi a pult mögül hoz két ülőkét, egymásra rakja őket a földön. Próbáld meg ezt. Köszönöm, talán jó lesz. Csak a hátamat kéne megtámasztani. A pultnak dőlve várakozom tovább.

Sorvadás. Ezt honnan tudod...? Nem láthatja a nadrágon keresztül... Ez a dolgom, mondja mosolyogva. Bírod még állva? Nézegetlek még egy kicsit. Nehéz terhek vannak rajtad. De látszik, hogy már sokat dolgoztál magadon. Mennyi idő még? Egy éven túl lesz. Elkeskenyedem egy cseppet... Azt reméltem, már csak néhány hónap... Azt hittem, már közel a gyógyulás... Majd beszélek az oktatóddal. Nem mintha ő nem látná. De azért mégis :)

Kicsit sajnálom, hogy nem "csodatevő Tündéhez" kerültem...

Laci mutatja a gyakorlatokat, aztán csináljuk együtt. Mindegyik után felállok, és megyek egy kört. Ülni se bírok sokáig egyfolytában... Végül telefonra vesszük mindet, hogy majd otthon is tudjak gyakorolni. 

Mintha izomláz lenne a combjaimban. Fura... Nem gyalogoltam többet, mint szoktam, és különben sem volt izomlázam már legalább öt éve... Nem is emlékszem, milyen érzés. Talán a tegnapi gyakorlatok? De hát nem is volt benne mozgás. Csak ültem és lélegeztem. Pedig mástól nem nagyon lehet...

2016. január

Szerinted végig tudnám csinálni? Energetikailag simán bírod!

A mosdó az emeleten van. Hát akkor almás... Az két napig, gyakorlással együtt nem megy...

Óra után odajön hozzám és megölel. Kárpótlásul egész hétvégén veled leszek.

Este szól a telefon. Nem ismerem a számot... Szia, nem zavarlak? Eszembe jutott, hogy a szomszéd épületben a földszinten is van mosdó. A fiam oda járt suliba. Gondold meg :)

Székkel, párnával, matraccal, takarókkal, vízzel, két napi hideg élelemmel felszerelkezve indulunk reggel a Marczibányi térre. Apukám vezet, anyukám segít becuccolni az épületbe. Jó messze van az utcától... Többször is le kell ülnöm útközben...

Hatalmas tornacsarnok. A bejárathoz közel verek tanyát. 

Peti, megnéznéd, nyitva van-e a szomszéd épület?

Basszus, akkor most mi lesz? Hogy fogok itt feljárni a mosdóba...? Egyszer még csak felmennék, de egész nap... A gyakorlás mellett...

Még el se kezdődött, és már sírok...

Mi a baj? Nincs nyitva a másik épület... Mindjárt utánanézek.

Kinyitották az ajtót. Viszont van egy rossz hírem. Egy ugyanilyen van ott is, mutat az emeletre vezető lépcsősorra. De nem probléma. Megoldjuk. Megbeszélem a fiúkkal, és ők majd felvisznek.

Kapok két szárnysegédet. Laci és egyik társa hátraköltöznek, ott gyakorolnak mellettem. De nagyon nehéz, hogy kérni kell... Hogy segítségre szorulok még mindig... 

Aztán csak belejövök. Annyira természetesen és kedvesen csinálják. A végén már élvezem is, hogy ilyen jóképű pasikkal utazhatok föl-le a lépcsőn. Még irigyeim is akadnak :)

A második workshop végére teljesen kifekszem. Szó szerint. Jössz akkor velem vagy maradsz? Képtelen vagyok felkelni a földről... Azt meg el sem tudom képzelni, hogyan tudnék kigyalogolni az utcára, a kocsihoz... Így aztán maradok. Fekve, a földön. Hogy amúgy maradok-e, azt még nem tudom... 

Jó lenne beszélni vele... De a terem másik végében van. Nekem pedig jártányi erőm sincs... Elindult kifelé! Akkor talán meg tudom kérdezni, mi legyen. Egyenesen felém tart. Odajön, és letérdel mellém a földre. Nem tudom, maradjak-e... Teljesen határozatlan vagyok... Éreztem. Azért jöttem ide hozzád. 

Maradok. 

A legelső mesterkurzusomon.

Pár nap múlva kezdem a huszonkettediket.

S hogy közben mi változott? 

Leginkább én. 

Sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lettem. És sokkal elfogadóbb. Már nem akarom kontrollálni a körülményeket, nem tervezek meg mindent, és nem akarom előre tudni, biztosnak érezni a jövőt. Most már tudom, hogy van valaki, aki jobban tudja nálam a dolgokat. Aki lát és átlát minden szálat, és úgy szövi az eseményeket, ahogy az mindenki számára a legjobb. És annyival, de annyival egyszerűbb és könnyebb így az élet, hogy Rá tudom bízni magam. Tudom, hogy szeret, hogy gondoskodik rólam és a legjobbat akarja nekem (még akkor is, ha ezt épp nem így érzem). És csak kérni kell, és segít. Mindenben. Bármiben.

Hogy mi változott még?

Nincs már szükségem se sofőrre, se fegyverhordozóra.

Vannak gyakorlatok, amiket állva végzek már régóta. 

Szeretetté alakult bennem a félelem egy számomra fontos és meghatározó kapcsolatban. (Erről írtam már egy korábbi bejegyzésben.)

Feloldódott a karmikus szerelmi háromszög minta. 

Elhiszem, hogy nekem is lehet párom. Sőt, elhiszem, hogy lesz. Elhiszem, és olykor már mintha tudnám, hogy boldog, szeretetteljes kapcsolatban fogok élni a lélektársammal. Ketten, két, önmagában is teljes egészként egy nagyobb, még csodálatosabb egységet alkotva, együtt. Talán már nincs is olyan messze. Imádkozom érte nap mint nap. 

Egyre közelebb járok ahhoz is, hogy pontosan tudjam, mit kell tennem azért, hogy teljesítsem a feladatot, a küldetést, amiért itt vagyok. Úgy érzem, az írás is ehhez kapcsolódik, ennek a része.

Csodálatos és egyben nagyon nehéz ez az utazás. Olykor iszonyú nehéz... De megérte, megéri minden egyes könnycsepp. Mert velük együtt hullik le rólam minden teher és minden, ami nem én vagyok. És végre a valódi és tiszta önmagammá válhatok. Ezt szeretném megélni szabadon, a maga teljességében. És tenni azt, amiért jöttem. Mindezt a társammal, a társam mellett. Egymást szeretve, egymást támogatva. Együtt nevetve, együtt szárnyalva. Efelé tartok, és minden egyes lélegzetemmel ehhez kerülök közelebb. És nem állok meg. Soha.

Hálás vagyok mindenkinek, aki bármikor, bármilyen módon segít, segített az úton és mindenkinek, aki velem együtt járja azt.

Hálás vagyok a barátokért és azért a csodás közösségért, akikre és amire az Anamé Központban leltem. Valami ilyesmire vágytam egész életemben.

Bár az utóbbi időben kissé magányosabb úton járok, ez a közösség mégis nagyon fontos számomra. Fontos a megtartó és a támogató ereje. Köszönöm, hogy része lehetek.

Folytatás nemsokára...

2003. június. St. Catharines

Meg tudnád mondani, mennyi az idő?

Mintha már találkoztunk volna valahol... De fogalmam sincs, honnan ismerem...

Beszélgetünk egész úton Torontóig. Mindenről. Mindenről, ami számít.

Fotó: https://commons.m.wikimedia.org/wiki/File:Greyhound_Bus_in_Toronto.jpg

2003. augusztus. St. Catharines

Az irodámban.

Dolgozom.

Csörög a telefon. Felveszem. Egy férfi hang. Biztos valamelyik lakás miatt...

Nem, mégsem...

Ne haragudj, mostanában nem érek rá... Még nem találtam lakást, át kell mennem Buffalóba a papírjaimért, és az előadásjegyzeteimen is dolgoznom kell. Talán majd pár hét múlva, ahogy elrendeződnek kicsit a dolgok. 

2003. szeptember. Torontó

A tóparti kávézóban ülök egy asztalnál, az ablak mellett. Odakint ragyogóan süt a nap. Hol a vizet nézem, hol az előttem heverő újságot lapozgatom. Fehér felső, hosszú, bordó, vékony selyemszoknya van rajtam. A hajamat útközben megigazítottam egy mosdóban.

Mit keresek én itt tulajdonképpen? Nem is ismerem. Jót beszélgettünk egyszer a buszon. Ennyi. És?

Fotó: https://foursquare.com/v/second-cup/4b9e7392f964a52008e536e3/photo

Megérkezik. Odajön az asztalomhoz. Felállok, hogy köszönjek.

Megpuszilja az arcomat.

És ebben a pillanatban mintha villám csapna belém...

Fotó: https://www.prevention.com/health/a32851873/struck-by-lightning-effects/

Próbálom összeszedni magam, míg ő áll a sorban...

Még mindig remegek kicsit, amikor visszajön az asztalhoz. 

Sétálunk egyet?

Beszélgetünk a tóparton.

Megölelhetlek?

Úristen, el se tudom hinni, hogy végre megtaláltam Őt... Ez nem lehet igaz... Pedig az utóbbi időben még gondolni se értem rá ilyesmire... Csak ülök a kád szélén... Annyira boldog vagyok...

Megérkezem Torontóba. Felhívom a tóparti kávézóból. Itt vagyok a városban, találkozzunk, ha van kedved, mondom a rögzítőre. 

Állunk a sorban Laurával. Épp a pénztárnál vagyunk, amikor megszólal a telefon a táskámban. Basszus, már pont megvettük a jegyeket...

A Carltonban vagyok a barátnőmmel. Mozi után, itt szemben, a kávézóban jó lesz?

Képtelen vagyok figyelni a filmre. Egyfolytában fészkelődöm. Alig várom, hogy vége legyen. Csak az jár a fejemben, hogy nemsokára találkozunk.

...

Odakísér a kocsihoz. Megállunk egymással szemben. Átölel a farmerdzseki alatt. Nyakába fűzöm a karjaimat, és mélyen a meleg, sötét szemekbe nézek...

Varázslat... Boldogság...

Hirtelen megfogja a kezem, és elindul velem a járdán. Félrehúz egy védett sarokba. Mi volt az a tekintet? Milyen tekintet, teszem az ártatlant... Mit jelentek én neked? A barátom vagy. De amit a szemeim mondtak néhány perce, az valami teljesen más... És tudom, hogy ő is érzi, amit én... Ez volt a szemében, ez volt az ölelésében... Akkor meg mi ez az egész...? Nem tetszik ez a beszélgetés... Nem akarok belemenni...

Ülök a kocsiban, nézem, ahogy távolodik... Egyszerre csak a tarkójához kap a jobb kezével. A zakója széle is felrándul a hirtelen mozdulattól. Most mit tegyek...? Mintha ezt mondaná a testével...

Lehet, hogy ez nem egészen úgy lesz, ahogy hittem...?

Talán nős? Vagy csak nem akar kapcsolatot? 

Vendégségbe megyünk a barátnőmmel. A háziak nagyon kedvesek, mint mindig, de nem tudok figyelni rájuk. Türelmetlen vagyok. Mintha tűkön ülnék egész vacsora alatt. Mennék már, hogy minél hamarabb vele lehessek.

Leteszem a kocsit Lauránál. Felviszem a holmimat a lakásba, és azonnal indulok. Sietek a metróhoz. Kezemben az Economist, de egy sort se tudok olvasni. Jön és megy egyik állomás a másik után. College. Végre! Leszállok, felmegyek a mozgólépcsőn. Egy pillantás a tükörbe. Egész jól nézek ki :)

Fotó: https://m.yelp.ca/biz/starbucks-toronto-34

Ő már ott van a kávézóban. Újságot olvas. Jóval később érek oda, mint ahogy megbeszéltük, de egyáltalán nem zavarja. Leülök a mellette levő bárszékre. Gyere, menjünk, nem bírok nyugton maradni. 

Nyugat felé indulunk, majd le a Bay-en.

Mit szeretnél csinálni? Menjünk táncolni! Jó, de beszélnem kell veled. Melyik legyen előbb? 

Beszéljünk inkább. 

Így nem tudnék táncolni...

Épp egy bár előtt állunk. Bemegyünk. Leülünk az egyik asztalhoz, egymással szemben.

Valaki mást is szeretek. Vele néhány hónappal hamarabb találkoztam... De meg foglak csókolni. Mert szeretném.

Nem akarom elhinni... Ez nem lehet igaz... Fel se fogom, amit mond...

Szinte el se kezdődött, és már vége...?

Kézen fogva sétálunk. Délnek tartunk, a tó felé.

Sírjál nyugodtan, ha szeretnél.

Nem. Most nem...

Leérünk a partra. Ott sétálunk tovább. Teljesen sötét van már. Sehol egy lélek. 

Leülünk egy padra. Átölel, és most először megcsókol. Ki tudja, meddig vagyunk így együtt... Csak ő meg én. Csodálatos...

És egyszerre fájdalmas... 

Kiszállok a kocsiból. Elindulok a bejárat felé. Érzem magamon a tekintetét, de képtelen vagyok hátranézni...

Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó...?

Felmegyek a lakásba. Laura már megágyazott nekem a nappaliban. Ő biztos rég lefeküdt. Nagyon késő van. Sőt, inkább már nagyon korán. Aludni mégse tudok. Csak ülök a kanapé tetején, és zokogok...

Annyira boldog voltam, hogy végre, ennyi idő után megtaláltam Őt... Hogy végre megkaptam, amire mindig vágytam... És szinte még meg se kaptam, máris elveszik tőlem... Csak húzogatták előttem a mézesmadzagot... Nagyon kegyetlen vicc ez az élettől...

Most mit csináljak?

Már túl késő... Teljesen beleszerettem... Soha életemben nem éreztem még ilyet...

Dehát nem szakíthatok szét egy kapcsolatot... 

Annyira igazságtalan ez az egész...

És ha belegondolok, hogy csak néhány hónapon múlt...

Zokogok tovább, bele az éjszakába...

Hosszú tépelődés után arra jutok, tartozom magamnak annyival, hogy a végére járjak, vajon tényleg ő-e az igazi. Ha nem, akkor legalább tudom a választ, és nem fogok egész életemben ezen rágódni. Ha pedig igen, akkor... Akkor nem tudom, mi lesz...

És ezzel kezdetét veszi egy hosszú utazás az érzelmi hullámvasúton...

Folytatás nemsokára...

"Áldott a családom"

2012. április. Esalen, Write Your Life (Írd meg az életed) Workshop 

"A tetőtérben élt a szüleivel. Két kicsi szobában laktak. Az egyik a nappali, az étkező és a szülei hálószobája, a másik pedig az ő birodalma volt. De télen a nagyobbik szobában aludt ő is, mert a fűtés sokba került.

Emlékszem, a nappaliban ültem. Nyitva volt az ajtó. Szemben, a folyosó túloldalán a kamra, ahol az évek során sok minden halmozódott fel. A babakocsi, amit anyukám nővére küldött, amikor megszülettem, rég elfeledett, poros tetejű üvegek, bennük nagymamám főzte lekvár tíz-tizenöt, talán húsz évvel azelőttről és isten tudja, még mi minden. 

Nem tudom, anyukám ott találta-e a kést. Abban sem vagyok biztos, hogy kés volt... Talán nem is volt nála semmi...

Arra tisztán emlékszem, hogy apukámra emelte a kezét és közben kiabált.

Megöllek! Esküszöm, megöllek!!!

Apukám küzdött vele, próbálta csitítani.

Nem esett baja senkinek.

De én még mindig fájdalomban élek..."

A földön ülök, egy párnán, hátamat a falnak támasztom. A terem szinte üres, a többiek már szétszéledtek a délutáni író- és megosztó kör után. Rossz érzés van bennem... Bűntudat... Most biztosan mindenki azt gondolja anyukámról, micsoda szörnyeteg..., mondom Ann-nek, ahogy leguggol hozzám. Pedig nem így van... Tudod, mi mindig csak egyetlen pontot látunk/láthatunk a másikból, holott mindnyájan végtelenek vagyunk. Ettől kicsit megnyugszom. De még mindig azt érzem, szeretnék mondani valamit a csoportnak. Szeretnék megmutatni nekik egy másik pontot a végtelenből...

Szerettem volna elmondani nekik egy másik történetet. A kislányról, aki rákos beteg édesapját ápolta. Aki kishúgára vigyázott, míg édesanyjuk távol volt otthonról, hogy el tudja tartani az immár csonka családot. A fiatal nőről, aki férje családjának házába költözött, ahol aztán hol balesetből, hol infarktusból felépülő apósának segített. A feleségről, aki férje távollétében annak édesanyjáról gondoskodott, mielőtt ő kórházba került, és onnan már soha többé nem tért haza.

A friss nyugdíjasról, aki, miután hirtelen egyedül találta magát egy üres házban, ahol már nem volt kit ápolni, hirtelen ő maga szorult törődésre, támogatásra.

Az anyáról, aki elhalasztott egy kemót, amikor lánya hazajött Karácsonyra. A lánya, akinek eszébe se jutott elkéredzkedni friss egyetemi állásából, hogy odahaza beteg édesanyja mellett lehessen...

Az anyáról, aki az első géppel ment Kanadába, amikor lánya hívta, mert egyedül nem tudta már ellátni magát.

Írhatnék róla ezer és egy történetet, akkor sem látnád a végtelent. Az ő végtelenjét. Én se látom. Hogyan is láthatnám?

De egyre inkább képes vagyok arra, hogy nyitott szívvel befogadjam és elfogadjam mindazt, amit látok belőle.

És nincs már bennem félelem. Helyét lassan, de biztosan egyre inkább betölti a szeretet.

A harag rövid ideig tartott és már rég elköszönt, de a fájdalom még nem múlt el. Még nem gyászoltam meg teljesen mindazt, amit nem kaptam, nem kaphattam meg ebben az életben. Ehhez idő kell. De talán már nincs olyan messze, hogy a harag és a félelem után a fájdalom is kitisztuljon a szívemből. Én mindent megteszek, hogy minél hamarabb így legyen.

Azt már régóta tudom, hogy senki nem oka semminek, ami az életemben történt vagy nem történt. És úgy hiszem, minden körülmény – még ha nehézségnek tűnik is – értünk van, minket szolgál.

Ezt az életet én választottam. Azért (is) jöttem, hogy fejlődjek. És én választottam olyan feltételeket, amik ebben támogatnak. Köztük a családomat is.

Anyukám központi szereplő ebben az életemben. Szükség volt rá (is) ahhoz, hogy a családi karma, amit apai nagymamám ágáról "örököltem" és aminek a feloldását vállaltam, megnyilvánulhasson a sorsomban. (Erről majd máskor...)

És általa tanulhattam/tanulhatom meg azt, hogyan lehet a félelmet megemelni és helyette a szívem legmélyén megbúvó szeretetet választani. És azt életre kelteni.

Végtelenül hálás vagyok azért, ahogy anyukám iránti érzéseim változtak/változnak és azért, ahogy a kapcsolatunk alakul.

Hálás vagyok azért is, hogy végre ki tudtam lépni saját, önös nézőpontomból – felszabadító érzés – és felmerült bennem a kérdés: vajon vele mi történt? Őt milyen trauma érhette? Ő mit vállalt? És vajon milyen terheket cipel ez a gyönyörű, tiszta és szelíd arcú lény?

Azt is látom már, milyen nehéz a szerep, amit betöltött az életemben, ami által segített az utamon, a fejlődésben.

Enélkül/nélküle nem ment volna. Egyedül nincs fejlődés. Kell hozzá a többi "szereplő" is.

És nincsenek oldalak.

Egység van.

Hálás vagyok azért, hogy – ha csak rövid időre is – már ezt is megérezhettem vele és általa.

Szívből köszönöm mindenkinek, akinek ebben a csodás változásban része van.

Ehhez kellett az elmúlt tizenhárom év...

Megérte.

Ha "csak" ennyi lett/lesz az eredménye, akkor is. 

Szeretlek, Anyukám ❤

Folytatás nemsokára...