2021. január
Elkészült az első bejegyzés. Úgy örülök, mint egy gyerek :) Annyira élvezem az írást és azt, hogy végre dolgozom valamin :)
Még egyszer átolvasom, beillesztem a képeket. Kész, mehet! Jaj, de izgi! Mintha legalábbis az első regényem jelenne meg :)
Aztán hirtelen...
Úristen, mit csináltam?!! Hogy fogom én ezt megírni??? Hogy lehet ezt megírni??? És egyáltalán, van nekem mondanivalóm?
Hétfő délután. Hazaérek az Eötvösből. Sok volt mára... Kétórás gyakorlás délelőtt, aztán be a városba, hazafelé vásárlás, és még egyénim is lesz... Elfáradtam. Furcsa módon a térdeim fájnak. Pedig nem szoktak. Mi lehet ez...? Csak nem valami újabb probléma...? Már sírok a fájdalomtól. Egyszerre bevillan: pont ilyen volt, amikor annak idején... Neeem... Nem akarok visszakerülni oda...
Folynak a könnyeim a zuhany alatt... Alig bírok állni. Remegnek a lábaim... Pedig még hajat is kell mosni... Nagyon várom az egyéni órát. A segítséget.
Elkészülök, leülök a cserépkályha elé. Kicsit mintha megkönnyebbültem volna. Mintha átment volna rajtam ez a hullám. De érzem, hogy még nem jött ki minden. A térdeim se fájnak már annyira. A lábam viszont valamivel jobban, mint szokott.
Elkezdjük az órát. Két tenyér a szív előtt. Kérem, hogy pont azt a segítséget kapjam, amire éppen a legnagyobb szükségem van.
Elmondom a fájdalmat a térdeimben, hogy mire emlékeztet. Koronacsakrával dolgozunk, onnan a segítség. Az egyik gyakorlat alatt bevillan, hogy a félelmet nem említettem az óra elején. Úgy érzem, el kell mondanom. Ki kell mondanom. Nehezen jönnek a szavak a könnyek között... Aztán már csak a könnyek jönnek... Engedd, hogy kijöjjön. Ez a félelem tisztul most belőled. Nem akarok visszakerülni oda... Annyira borzalmas volt... Fejemet a két tenyerembe hajtva sírok tovább...
Vége az órának. Elköszönünk. Sírok megint...
Estére megnyugszom.
Másnap pedig már mintha mi se történt volna.
Viszont arra ébredek, hogy beállt a nyakam. Ez nagyon vicces...
Pont a nyakamról írok.
Egy kedd este...
Nekiállok a frissen kapott gyakorlataimnak. Mindjárt az elején érzem, hogy valami kezd feljönni... A második kör után a kezembe veszem a telefont, és megnézem, van-e új poszt a csoportban.
Egyet látok. Benne az alábbi idézet a Karmakillerből:
Ez az egyik kedvenc (ha nem a kedvenc) idézetem a könyvből, írom a poszt alá gyorsan, majd elkezdem a harmadik kört. És egyszerre hirtelen megérzem, mi lehet az, amit a mélyben megmozdított ez az egész biztosítós történet. Elkezdek sírni... De most nem a meghatottságtól, mint délután, az órán. Elfog az érzés, hogy én is voltam már Lucy K. Én is voltam már durva, megalázó... Nagyon mélyről jön. Zokogok... Átjár annak a fájdalma, hogy én is bántottam már. Sokkal borzasztóbb érzés, mint bántva lenni... Zokogok tovább... És közben szinte visszhangzik bennem: "Én vagyok a gyilkos, és én vagyok az áldozat".
Nagyon megrázó élmény... Fejben eddig is tudtam, hogy mindkettő voltam már. De ez most valami teljesen más... Mintha a zsigereimben éreztem, éltem volna meg...
Sokáig bennem, velem marad ez a mondat, egész este hallom: "Én vagyok a gyilkos, és én vagyok az áldozat. Én vagyok a gyilkos, és én vagyok az áldozat."...
Péntek délután. Életmentő óra Lacival.
Úgy látszik, csak heti két egyénivel bírom a múlt kib(l)ogozását...
Egy vasárnap este...
Nem indul a gépem. Bármit próbálok, bármilyen szépen kérem. Őt is, az Égieket is. Nem indul... Most akkor hogy rakjam fel a legújabb bejegyzést...? Pedig már befejeztem... Csak át akartam nézni még egyszer. Úgy látszik, ez az epizód mindkettőnket kiütött...
Kölcsönkérem anyukám laptopját. Át is megyek érte azonnal. Fáradtság, sötét, hideg nem tarthat vissza. Annyira szeretnék még írni este.
Vacsora után már dolgozom is a következő bejegyzésen.
Azon, amelyikben anyukám eljön Kanadába segíteni nekem.
2021. február
Egy szombati napon...
Délben kelek. Nekiállok (azaz inkább nekiülök) gyakorolni, mint mindennap. A második vagy a harmadik test gyakorlat után mintha a semmiből jönne a gondolat/érzés: hova lett az elmúlt tíz év? Sőt, tizenhárom. A felnőtt életem fele... És a másik fele? Az mennyivel volt jobb? Hova lett az életem? Zokogok...
Délután. Az egyéni gyakorlatok ideje. Fekszem a labdán, ez az utolsó. Hirtelen beugrik egy kép a bejegyzésből, amit épp írok: próbálok eljutni a garázs végében álló kocsihoz... Nagyon messze van... A lábam iszonyúan fáj... Alig bírok menni, leülni nincs hova... Zokogok megint...
Kora este. Remény és bizalom óra. A vége felé egyszerre csak azt érzem, hogy nem bírom tovább... Belefáradtam ebbe az egészbe... Elég volt... Képtelen vagyok csinálni a gyakorlatokat. Csak ülök, fejemet a két tenyerembe hajtva. És sírok...
Este. Vacsora után. Szembejön velem egy kedves ismerősöm gyönyörű írása az anyaságról. Megérint a szépsége. Nagyon sajnálom, hogy ez kimaradt az életemből, ebből az életemből, írom a poszt alá.
Csak jóval később kezdek sírni... Nagyon mélyről jön fel annak a fájdalma, hogy nem tudtam megtapasztalni, milyen az, amikor az ember a saját testéből ad életet egy másik emberi lénynek. És azután az a másik emberi lény lesz szinte minden figyelmének a központja. Róla szól az élete. Egy darabig. Vagy sokáig. Talán a haláláig is. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet... De azt tisztán érzem, hogy valami csodából maradtam ki. Hosszan tisztul belőlem egy újabb réteg...
Éjjel. Lefekvés előtt. A konyhában. Pakolom a szárítóról az edényeket. Hirtelen jön a düh. Megfogok egy lábast, és teljes erőből a falhoz vágom. Lábas és nyele örökre megválnak egymástól. Előbbit még kétszer "leejtem" a földre, majd leülök a bárszékre pihenni.
A konyhaasztalra téved a tekintetem. Megcsillan rajta valami. Mintha törött üveg lenne. De hát a lábasnak nem is volt üveg alkatrésze... Odamegyek, a kezembe veszem. Egy gyöngyszem. Ránézek a jobb csuklómra. Hiányzik róla a hegyikristály karkötő... Sírva ülök le a hokedlire, onnan a földre, és kétségbeesetten próbálom összeszedni a gyöngyöket... Tudom, hogy teljesen reménytelen, a tűzhely és a hűtő alá is jutott belőlük biztosan... Egy kis csészébe gyűjtöm, amit találok. A törött szem után abbahagyom a keresést, és végleg elsiratom az előző nap vett karkötőt... Csak tudnám, minek kellett átfűzni...
Másnap, a "reggeli" gyakorlás után hajt valami a konyhába, hogy megkeressem a hiányzó gyöngyöket. Zseblámpát is viszek magammal erősítésnek. Találok még néhány szemet. Asztal alatt, szőnyeg alatt, gázkonvektor alatt. Egy felet pedig a mosogatóban. A karkötő elvégezte feladatát, de valamiért mégis szeretném összeszedni a darabjait...
Fáradt vagyok egész nap, semmihez nincs se kedvem, se energiám. Délután azért berakom a Gaiát, de csak a földön fekve hallgatom. Este Remény és bizalom még egyszer, mielőtt lejárna a 24 óra. Különben eszembe se jutna gyakorolni...
Hétfő délután. Végre egyéni...
Utána, bár semmi erőm, és legszívesebben csak feküdnék, valahogy mégis összeszedem magam, és elindulok a központba, hogy pótoljam a kiszolgált karkötőmet.
Szia! Ki az? A Kriszti. De jó, hogy eljöttem :)
Leülök, Kata hozza egy dobozban a karkötőket. A kínálat teljesen ugyanaz, mint pénteken volt. Hogyhogy azóta nem kaptatok újakat?!!
Beszélgetünk, jókat nevetünk hármasban. És közben megtalálom Őt.
Mire visszaérek a mosdóból, Laci is előkerül. Na, egész más a színed, mint délután!
Négyesben folytatjuk tovább a beszélgetést.
Jó velük :) Jól esik a személyes kapcsolódás :)
Emesével együtt indulunk végül útnak. A kocsiban még megbeszéljük az elmúlt, majdnem egy évet a Mechwart térig. Egészen pontosan az Ady Endre utca aljáig.
Megállok a CBA előtt. Most, hogy megint egyedül vagyok, érzem újra a rám nehezedő nyomást...
A legújabb segítőm :)
Szerda este. Andi Öröm az emberi kapcsolatokban órájához készülődöm. Egyszerre csak azt veszem észre, hogy jól vagyok. Szinte hihetetlen...
Úgy érzem magam, mintha hosszú fuldoklás után végre újra levegőhöz jutottam volna, írom Lacinak vacsora után. A közel hat év talán egyik legnehezebb tisztulási menete volt az elmúlt 4-5 nap... Nagy megkönnyebbülés, hogy vége.
Hétfő délelőtt. Felkelek, szokás szerint nekiállok (bocsánat, nekiülök) gyakorolni. Új mantra jön mindjárt az első benntartásnál.
SZERETEM AZ ÉLETET!
Folytatás nemsokára...
