"Csilla hétfőn meghalt."

Visszavonhatatlanság... Végérvényesség... 

Felfoghatatlanság...

Közben hallom a telefonban, mi történt.

Szememben könnyek...

Beszélgetünk a családról.

Ő volt a legjobb barátnőm az egyetemen, mondom Ritának könnyek között. Nyáron találkoztunk utoljára...

Kezembe veszem a telefont. Kikeresem az egymásnak írt leveleinket, azokat olvasom.

Megérint, mennyire szerette volna, hogy jobban legyek, hogy jól legyek... Hogy mennyire szeretett...

Meghallgatom a Rachmanyinovot, amit évekkel ezelőtt küldött. "Ismered ezt a zenét? Annyira szép." Szeretem én is nagyon ezt a darabot. Másodszor is elindítom.

Este, némi vívódás után, felteszem a Facebookra. Az ő emlékére...

"Erről a zenéről mindig azt éreztem, hogy ez én vagyok."

Gyönyörű...

Felhívom később még két csoporttársunkat. Elmondom, mi történt. Egyiküket megkérem, beszéljen a többiekkel. Képtelen lennék még egyszer...

Másnap rossz érzés van bennem... Nekem kellett volna... Az én barátnőm volt...

Egy hét múlva érkezik a gyászjelentés... Tetején gyönyörű vers. Illik rá... Illik hozzá...

Elengedéssel telnek az ünnepek... De ez egy másik történet... A kettő valahol, valahogy mégis összefügg. Egyszerre, egymást segítve zajlanak bennem. 

Egy januári szombaton, ebédidőben összejövünk a csoporttársakkal Óbudán, a Stelázsiban. Egyikünk épp itthon van Amerikából, köré szerveződött a találkozó. (Bár ő végül beteg lett, nem tudott eljönni.)

Jó velük lenni, jó velük beszélgetni.

Néhány fénykép is előkerül Csilláról. Szeretném elkérni az egyiket, nekem nincs róla egy sem. Megkapom mindet.

"Jöttök pénteken?"

A többiek bólintanak.

Én még nem tudom... Talán inkább a misére délután.

Nagy az ellenállás bennem a temetéssel kapcsolatban... És nem igazán a lábam miatt. Legkevésbé amiatt.

Nehéz a búcsú... Az egyik legjobb barátnőm volt...

Nehéz elengednem, akiket szeretek. És tudom, lesznek még mások is...

Valahol mélyen, legbelül azonban érzem, hogy el kell mennem. Hogy ebbe most bele kell állnom. Amennyire a testem és a körülmények engedik. Ez van az igazságból. Csak ez.

Két nappal a temetés előtt vagyok képes arra, hogy felhívjam végre a temetőt, és megkérdezzem, be tudok-e menni kocsival, mennyit kell gyalogolni, le lehet-e ülni.

Csütörtök este megveszem a szál fehér rózsát.

Kicsit késve érkeztem, sokan álltak már a ravatalozó előtt. Leültem a kis székemre, a napra, úgy hallgattam az atyát. Nagyon szépen beszélt Csilláról. Jó, hogy én is hallottam. 

És jó, hogy én is letettem egy szál virágot a sírra...

Délután szentmise a Margit körúti ferences templomban. 

Velem maradt egy gondolat a prédikációból: Isten nem pontot tett Csilla életének a végére, hanem kettőspontot helyezett el benne. Bár nekünk fáj az ő hiánya, számára talán éppen most kezdődik a lényeg. 

Szép gondolat.