Olyan jó lenne még kint olvasni... Miért nem hagyod, hogy azt csináljam, amit szeretnék? 

Megsimogatom, és megpuszilom.

Mit tudok tenni, hogy jobban érezd magad? Annyi mindent próbáltam már...

Pár órája még – életemben talán most először – hálát éreztem a testemért.

Hálás vagyok Neked, testem. Általad látom a virágokat, általad érzem az illatukat, általad érzem a bőrömön a szelet, általad hallom a madarakat.

Általad érzem az ízeket.

Általad érezném a kedves érintését, általad hallanám hangját, érezném illatát. Általad fogadhatnám Őt magamba.

Hálás vagyok Neked, kedves testem. És hálás vagyok érted.

Pár órája még ezt írtam a füzetembe kint az udvaron... 

És most tessék... Megint a fájdalom...

Tényleg sok örömben van részem a testem által, de annyi fájdalmat okozott már nekem...

És én is neki...

Elég volt... Kössünk békét... Ne bántsuk tovább egymást...

Gyökércsakra kúra ÉS test 21 napos legyen. Salamoni döntés :D Ennél jobb választ nem is kaphattam volna :D

36 fok. A bodza alatt "hűsölök". Ruha nem sok van rajtam. Nézegetem a testem. Ismerkedem vele. Barátkozunk. Ő és én.

Barátkozom a testemmel, akivel már több mint 52 éve együtt élek.

Akiben már több mint 52 éve élek.

Úgy hordtam eddig, mint egy ruhadarabot. Épp csak levetni nem tudom.

Az az igazság, hogy túl sokat nem szoktam foglalkozni vele. Fogat mosok, fogselymezek, lezuhanyozom. Levágom a körmöm. Pár éve a hajamat is. Bekenem a kezem, ha száraz. Az arcomat, az ajkamat. Kábé ennyi. Ezek közül igazán csak a zuhanyozást élvezem. A többi testemmel kapcsolatos teendőt sokszor türelmetlenül végzem. Néha kifejezetten időpocsékolásnak érzem őket.  

Mozgás (a gyakorláson kívül) nem sok. Eltekintve a napi teendőkhöz szükséges mozgástól. (Bár ez fokozatosan egyre több. Főleg ilyenkor, nyáron.) Sétálnék szívesen, de még nem megy. Olyan hosszan, úgy, ahogy szeretném. Ahogy jólesne. Úszás nem jöhet szóba, a hideg vizet nem bírja a lábam. A mellúszás amúgy se lenne jó neki.

Az étkezésem és a napirendem érdekesen alakult egy ideje. Későbbre tolódott minden: a lefekvés, a felkelés, a vacsora. Későn eszem. És sokat. Nem rosszakat (nemrég azért becsúszott még egy-egy spenótos pizza; na nem mintha az olyan rossz lenne :D), de sokat. És egysíkúan. Ha megunom, síkot váltok. 

Megengedem. Fejből, erőszakkal megváltoztatni ezt nem lehet. Nem is akarom. Visszaütne. És különben is, ki tudja, miért alakult ez így. Lehet, hogy valamiért most pont erre van szükségem. Ezt kell megélnem.

Megengedem.

De ha őszinte akarok lenni, valahol a mélyben azért zavar a dolog...

Fotókat készítek magamról, és azokat nézegetem. (Ez a kihívás tudatossági gyakorlata. Illetve, megfelelő méretű tükör híján, annak módosított változata.) Érdekes és tanulságos a nézőpontváltás. Másként látom magam kívülről, mint fentről lefelé nézve. Van, ami így tetszik és úgy nem, és vice versa.

Az összképpel, azt hiszem, nagyjából rendben vagyok. (Bár a hasamat automatikusan behúzom, még akkor is, amikor épp nem lufis. A melleimet pedig már megszoktam. Hogy nem egyformák. És hogy kisebbek, mint amilyeneket szerettem volna.) Van azonban néhány részlet, ami nincs a helyén... Szó szerint. Az egykor szép, formás fenekem például szomorúan, petyhüdten lóg... Akárcsak a bal combom. Ő is lóg. Ő élettelenül...

A felszínen az utóbbi időben talán az arcommal tudok a legkevésbé megbékélni. Ritkán sikerül magamról olyan képet készíteni, amit hajlandó vagyok megosztani. Mindegyikkel van valami bajom. Az egyiken nem mosolygok eléggé, a másikon kifejezetten morcnak látszom, vagy öregnek, vagy nem áll jól a hajam... Tükörbe nézve viszont tudom magam szépnek látni. Nem mindig, de tudom. Érdekes... 

A kihívás hatodik napja. Mintha még el se kezdtem volna... Három dolog van a listámon, egyikhez se fogtam még hozzá. Furcsa érzés... Rossz érzés... Ez nem én vagyok... De annyira nehéz... Gyakorolni is alig bírok... Persze a 36 fok se segített... Olyankor csak a túlélésre megyek...

Nem kell száz százalékosan. Már az is jó, ha mindennap megcsinálok egy gyökércsakrás gyakorlatot, megiszom egy korty vizet, és nem dobom ki a kristályaimat, hangzik a válasz. És nem kell magamat lustának bélyegezni. 

Igen...

Megengedem magamnak, hogy ne legyek tökéletes. Hogy ne teljesítsem a maximumot. Hogy ne teljesítsek. Hogy ne feleljek meg minden elvárásnak. Most leginkább a sajátomnak. Megengedem magamnak, hogy annyit csináljak, amennyi megy. Amennyi jólesik. Kényszer nélkül. Szeretettel. Ahogy eredetileg is szándékoztam.

Csak ülök a földön, és pityergek... Csúnyának és öregnek érzem magam... Biztosan túl sokat hallgattam már a Szépség és megfiatalodás CD-t...

Megint csak ülök a földön és pityergek... Van, amit nem tudok megadni neki, ha majd esetleg egyszer... Nem tudok sétálni, kirándulni menni vele, nem tudok táncolni vele... 

Felkelek, gyakorlok tovább...

Pár nap múlva, szintén gyakorlás közben, jön az érzés: úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Szerethető vagyok. Pont így. És pont most.

Zokogok...

Úristen... Nem is az a felismerés, hogy szerethető vagyok...

Az egész életemet úgy éltem, hogy azt gondoltam, nem vagyok az... Szép voltam, okos, fiatal, sikeres, mégse kellettem senkinek. És nem értettem, hogy miért. Nem értettem, miért van az, hogy mindenki másnak sikerül. A világ legtermészetesebb dolga, hogy végül mindenki megtalálja a párját. Akkor én miért nem? Mintha el lettem volna átkozva...

És szép lassan, tudat alatt leszűrtem magamnak, hogy biztosan valami baj van velem. Hogy nem vagyok szerethető.

A családi karmáról persze akkor még nem tudtam...

Úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

Vagyok, aki vagyok.

Torok mesterkurzus workshop lesz mégis, nem szívcsakra tábor. Ahogy Andi érezte.

Vasalom a nyáriruhámat az ágy szélén. Érzem, hogy fordítva kellene ülni, de nem elég hosszú a zsinór. Jól meg is fájdul a lábam... Nem kéne elmenni... Ez lenne a racionális döntés. Fáj a lábam, harminckitudjahány fok lesz, a légkondi még mindig nem működik a kocsiban, nincs gps-em... Máskor egy is elég lenne ezek közül ahhoz, hogy itthon maradjak. De most nagyon erősen azt érzem, hogy el kell mennem. Fogalmam sincs, hogy miért. Azon túl persze, hogy Csillát elvigyem a természetgyógyászhoz.

Lehúzott ablakokkal, menetszélben viselhető valahogy a hőség. A karomat és a vállamat viszont égeti a nap. Erre nem számítottam... Azt hittem, erdőben, fák között vezet majd az út... De csak az utolsó, rövid szakaszon van árnyék. 

Három óra pár perckor teszem ki Csillát a kapu előtt.

Én megyek tovább, a cukrászda felé. Reménytelen... Az utcán tűz a nap, sehol egy kis árnyék, ahol megállhatnék... Gurulok tovább. Vissza, a falu előtti erdőbe.

Kiállok egy sétaút bejáratánál. Lehúzom az ablakokat, kinyitom az erdő felőli ajtókat. Kiülök a kisszékemre.

Szépek a fák. Nyugodt az erdő. Csak olykor jön egy-egy autó az úton.

Néha egy enyhítő fuvallat... Meleg van nagyon... Érezni még itt is...

De jó az erdőben, a fák között. Csend, béke, végtelen nyugalom. Eszembe jut, akár félhetnék is. Inkább imádkozom.

Talán ezért kellett jönnöm? Nem tudom...

Fáj a lábam. Visszaülök a kocsiba. Nagyon át van melegedve...

Négy előtt tíz perccel indulok Csilláért.

Megállok egy falatnyi árnyékban. Kiszállok. Kis pad a kerítés mellett. Mintha nekem tették volna oda. Leülök. Mögöttem, a kertben víz csörgedez. Üdítő hang a rekkenő hőségben. Sehol egy lélek. Kóbor kutya kóvályog az úton. Először erre, aztán arra.

Megszólal végre a telefonom. 

Fáradt vagyok... Elcsigázott... Ideje hazamenni... 

Csak arra tudok koncentrálni, hogy épségben megérkezzünk.

Eszembe se jut megállni és bemenni a boltba. 

Belépek az ajtón. Ledobom magamról a ruhámat, és leájulok a szőnyegre. Csak fekszem. Hiába van bent vagy tíz fokkal hűvösebb, nem érzem. Annyira át van melegedve a testem. A lábam is nagyon fáj... Teljesen ki vagyok ütve...

És még mindig nem értem, miért kellett elmennem...

Le kéne mondani a holnapi takarítást... Nem fogom túlélni a 36 fokban... Jó lenne csak pihenni egész nap...

Összeszedem magam, kimegyek a fürdőszobába zuhanyozni. 

Második vacsora, nassolás eszembe se jut. Bor nincs itthon, nem is hiányzik.

Este tizenegykor beájulok az ágyba. 

Másnap arra ébredek, hogy éhes vagyok. Meglepő érzés... Nem szoktam ilyen korán éhes lenni...

Kezdem már sejteni, miért kellett elmennem...

Fekszem a földön. Szakrális csakra óra vége, meditáció. Nyílik az ajtó.

Jógaórán vagyok.

Telefonáltak a szervízből, meg kell beszélnünk. 

Na, ebből se szívcsakra tábor lesz holnap... Inkább köldök mesterkurzus workshop.

Kibírod.

Persze, kibírom. Mindent kibírok. Ezt is.

Egy újabb utat légkondi nélkül. 38 fokban.

Kibírom. Tizenhárom éve csak kibírok...

Potyognak a könnyeim...

Iszonyú erős a prés...

Jólesik nagyon a gyakorlás. Szinte megállás nélkül végigcsinálom a hat és fél órát. Boldogan élek a párommal, ez a mantra jön mindjárt az elején. Válaszként a kérdésre, mi a szívem vágya.

Másnap már csak három óra fér bele. A mantrám is átalakul kicsit, kibővül: szeretek és szeretve vagyok. 

Megérdemlem. Ez akad be most a három közös mantra közül (megengedem, megérdemlem, megteremtem), ez mozgat meg mindkét nap.

Megérdemlem.

Megérdemlem a szeretetet, megérdemlem a boldogságot.

Este. Vacsora. 

Ezt fejből nem lehet. Tudom. Meg kell engedni. De nem élvezem, nem okoz már örömet... És tudom, hogy nem jó nekem. Se a testemnek, se az energiaszintemnek. De visz magával a megszokás, az automatizmus... És ki tudja, még mi...

Másnap arra ébredek, hogy fáj a fejtetőm. Nehéznek érzem a testem, ahogy fekszem az ágyban. Még mindig a késői vacsorával küzd...

Nézegetem délután a biorez eredményeket, mit kéne enni, mit kéne pótolni.

Felhívom Esztert, átbeszéljük. Hatalmas lökést ad.

Mindeközben megérkezik egy új mantra: "szeretettel táplálom a testem".

Majd egy másik is: "megteremtem és megtörténik".

Az egészség.

A boldog, szeretetteljes, szerelmes, cseresznyés kapcsolat a Társammal.

A hivatás.

Az új életem. A második ebben a testben.

Itt, az anyagban. Itt, a Földön.

Ideje megérkezni.

Erről szólt már ez a kúra/kihívás is.

Szeretem és elfogadom a testem. Elfogadom, hogy ő is én vagyok.

Folytatás nemsokára...