Laura és Bruce hozza a kinyitható kanapét az Ikeából. A nappaliban rakják össze a darabokat. Nem könnyű feladat, de megbirkóznak vele. A fotel, amiben a "nyakas" nyaramat töltöttem, és amiben ülni most egyáltalán nem tudok, átkerül a sarokba, az ablakokhoz. Én csak nézem az akciót. És hálám jeléül pizzát rendelek vacsorára. Azt is csak nézem...
2010. február 6. A walk-in klinikán. Még nincs meg az eredmény? De hát azt mondták, amikor telefonáltam... Ezért jöttem ide...? Pont ma? Ránézek az órámra. Hívok gyorsan egy taxit, hogy idejében hazaérjek. Jancsikáék talán már úton is vannak anyukámmal a repülőtérről...
A konyhával és az étkezővel egybeépített nappali lesz az ő birodalma. Napközben olvas, rejtvényt fejt, hangoskönyvet hallgat. Persze csak akkor, ha épp nincs valami tennivaló. És az majdnem mindig akad. Ha meg nem, akkor talál magának.
Én reggelente sokszor leülök a forgószékre az ablaknál, a dolgozószobában, és irigykedve nézem a munkába siető embereket. Nekik legalább van egy életük...
Különben hol a hálószobában, hol az amúgy üres étkezőben tanyázom. A párkányon nárcisz és krókusz nyílik. Anyukám varázsol egy kis tavaszt a lakásba.
Olykor bekuckózom a kanapén, a tévé előtt, és nézem/nézzük a téli olimpiát.
Valahogy így telnek a mindennapok.
Elkísér fizióra, orvoshoz. Gondoskodik rólam. Ha bármit szeretnék, azonnal ugrik, nyakába veszi az ismeretlen várost. Megy Ikeába új paplanért, bioboltba manuka mézért.
Leszálltam a metróról a Spadinánál, egy szűk kis utcában vagyok. Nem tudom, merre kell menni... Nézz körül, Anya! Mit látsz? Jaj, ott a torony! Akkor már tudom! Majd jövök. Szia!
Egyik reggel...
Kilépek a kádból. Előttem faltól falig tükör. Benne egy csont és bőr alak. Minden egyes bordát meg lehet számolni. Úristen, hogy nézek ki...? Megdöbbentő a látvány... A saját testem látványa.
2010. február 19. A walk-in klinikán. Másik orvoshoz kerülök megint. Legnagyobb szerencsémre. Azt gyanítja, az oxycontin miatt nem tudok enni. Rémlik neki, hogy találkozott már hasonló esettel. Mintha ösztönösen megéreztem volna... Azonnal abbahagytam a fájdalomcsillapítót, amikor elkezdett fájni a gyomrom. Úgyse nagyon használt. Sőt...
Kapok antacidot és hashajtót.
Szép lassan újra beindul a rendszer. Hála Istennek. Már épp ideje volt...
Beszerzünk egy jó erős gyümölcscentrifugát. Anyukám naphosszat zöldséget mos, hámoz és présel. A spenót az egyik kedvencem. Macerás kicsit... Elég sok levelet kell egyenként megmosni azért a pár cseppért, amit ki lehet facsarni belőle. De az eredmény isteni :) Amikor teljesen friss. Ha csak egy kicsit is áll, más lesz az íze. És ilyenkor már nem megy le. Anyukám issza meg helyettem. Nem csak nekem nem egyszerű. Velem sem az...
Anyukám, 2009
Aztán fokozatosan jönnek, jöhetnek az ENNIvalók. Na nem, még nem a pizza. Nem egészen arra gondoltam.
Illetve gondoltam, hogyne gondoltam volna... Számtalanszor, amíg nem tudtam enni. Arra is. De legtöbbször egy szép, fényes, piros almára. Magam előtt láttam nap mint nap, és képzeletben beleharaptam. Szinte hallottam, ahogy harsog a fogaim alatt. Éreztem az enyhén savanykás ízt a számban, a kicsorduló levet a szám szélén és a kezemen. Iszonyú büntetés volt, hogy nem tudtam enni... Annak éltem meg. És nem csak azért, mert szeretek enni. Talán majd egyszer ezt is elmesélem...
2010. március közepe. Valami seb van a számban. Felsérthette tegnap a pirítós?
De miért nem gyógyul? Egyre rosszabb és egyre fájdalmasabb. És egyre több a seb. Semmit nem tudok enni, ami csak egy kicsit is csípős vagy savanyú vagy sós vagy fűszeres. Keményebb dolgokat pedig csak apróra vágva.
Alma, répa, uborka, tofu. Már mondanom se kell. A kezemmel mutatom, mekkora darabot kérek mindegyikből.
Beszélni is alig bírok... Bizonyos hangok kifejezetten fájdalmasak. Elkezdődik a most mutasd meg vagy írd le korszak. Eleinte a jegyzettömbök fogynak, aztán inkább az írnivaló. Megtartom magamnak a gondolataimat... Amíg vannak...
Egy márciusi napon...
Megérkezik a biztosítótól a kért anyagom. Na nézzük...
A megfigyelt személy lefeküdt az ágyra és közben grimaszolt. Micsoda??? Itt, bent, a saját otthonomban is??? Még az arcomat is látták??? A hideg kiráz...
A megfigyelt személy október 16-án reggel, 8 óra 33 perckor kilépett az utcára, és mozgásában bármilyen észrevehető korlátozottság nélkül kisétált az Eglinton Avenue-ra, majd csak este 6 óra 26 perckor tért haza. Micsoda??? Hogy én??? Kisétáltam, és egész nap nem voltam itthon??? Hát ezek meg vannak őrülve... Várjunk csak! Nem a háziorvosnál voltam épp aznap? Gyorsan megnézem a naptáramat. De igen! 10:45-re volt időpontom. Taxit hívtam, és azzal mentem. Hazafelé is úgy jöttem.
Olvasok tovább...
A megfigyelt személy 165-168 cm magas, testalkata közepes-vékony, haja világosszőke és vállig ér. Világosszőke??? Hát ez egyre jobb... Az én hajam világéletemben sötétbarna volt. Soha nem festettem szőkére, és soha nem is fogom! Arról nem beszélve, hogy már az ősszel is elég sovány voltam. A magasság még úgy-ahogy beleférne...
Hát ez őrület! Összekevernek valakivel az épületből, akinek látszólag semmi baja, és ezért nem fizetnek?!! Ezt nem hiszem el...
Biztonság kedvéért elkérem a videókat is.
Na, háromból egyszer engem is sikerült lencsevégre kapni. (Bár tudták, hogy aznap elmegyek itthonról, és azt is, hogy mikor és hova, úgyhogy ez nem volt valami nagy mutatvány.) Vajon mindhárom alkalommal ugyanaz a Sherlock Holmes állt lesben a ház előtt?
Gratulálok...
Ez az egész történet már teljesen abszurd...
Nagy nehezen megírom az újabb fellebbezést. Bizonyíthatóan hibáztak, tiszta sor.
Gondoltam én...
Most mit csináljak? Hova menjek panaszt tenni? Nincs nekem erre energiám... Honnan lenne? Pont erre... Már eddig is túl sokat kivett belőlem ez a hosszú és egyenlőtlen küzdelem.
Mit tudok tenni...?
Leszarom... Úgyis megyek haza nemsokára...
2010. április. Végül sikerül anyukámat meggyőzni, hogy ne együtt utazzunk. Inkább készítse elő otthon a terepet, mire én is megérkezem. Az MRI-t azért még megvárja, csak utána indul. Bőröndje tele gondosan becsomagolt virághagymákkal :)
Bő egy hétig vagyok egyedül. Nem könnyű... Ennivalót készíteni, teát főzni, elmosni azt a pár edényt... Minden erőmre szükségem van hozzá.
Stephanie csomagol. A ruhákkal együtt a TENS készülék is a bőröndben utazik. Remélni se merem, hogy felengedik a gépre. Valahogy majd csak kibírom nélküle... A mézes tea és az elemózsia viszont létszükséglet. Kénytelen vagyok elmenni a háziorvoshoz igazolásért, hogy ne étlen-szomjan kelljen átkelnem az Atlanti-óceán felett.
2010. május 2. Basszus, Laura, miért nem tudtál közelebb megállni...? Ezt nem hiszem el... Teljesen üres az egész garázs, és ő a legtávolabbi helyet választja, mikor tudja, hogy nekem minden egyes lépés kínszenvedés. Vagy megyek, vagy megállok... Más lehetőség nincs. Jó kis csapda... A botra támaszkodva próbálok pihenni... Iszonyúan fáj a lábam, mire valahogy elvonszolom magam a kocsihoz. Na, ez is jól kezdődik... Teljesen kész vagyok...
És a neheze még csak most jön...
Életemben először businessre szól a jegyem. Az út nagy részét végigfekszem. A zsebemben egy előre megírt cetli, hogy nem tudok beszélni. Így a számat sem kell jártatni.
Reggel. A brüsszeli repülőtér alagsorában. Ülök egy padon, mellettem a kerekesszék, benne a hátizsákom. Nézem az órámat. Nem sok idő van már a csatlakozásig... De hol marad a kísérő? Sehol egy lélek... Most kinek szóljak? Hogy kérjek segítséget? Nem szeretnék itt rekedni...
Ketten hoznak le kézben a gépről. Minden egyes mozdulatuk iszonyúan fáj... Óvatosabban, ha lehet... Jé, ez mégiscsak tud beszélni?
Valaki összeszedi a bőröndömet, és kitol. A szüleim már várnak.
(
Fotó a www.hungarywanderer.com/the-largest-airports-in-hungary/ oldalról)
Megérkeztem. Hazahozott a lábam a gyökerekhez...
A bőröndöt apukám húzta a kocsihoz.
A csomagot én cipeltem. Nem volt könnyű... Egy fájós láb (ok még mindig ismeretlen), egy csontra és bőrre soványodott test, egy kisebesedett, néma száj... És mindez csak a felszín... A test szintje.
Folytatás nemsokára...
