Tíz óra tizenöt... Már vagy negyedórája fel kellett volna kelnem... Csörög a Messenger. Kinyomom, és felülök az ágyban. Újra csörög. Ne haragudj, most nem érek rá, egyéni órám lesz nemsokára. Kriszti, nagyon rosszul vagyok... Eltörött a telefonom, nem tudok bejelentkezni konzultációra... Segítesz? Persze, hogy segítek.
És nekem ki segít...? Mondom ki félig hangosan az ágy mellett ülve, és elkezdek zokogni...
Hát ez most honnan jött...?
Jobb híján leülök a tizenhárom éves, még az egyetemtől kapott laptop elé, és abban reménykedem, bírja majd a Skype-os órát. Nem bírja... Illetve mi nem bírjuk. Túl zajos. Mária nem hallja, ahogy könnyek között ismétlem neki a (költői) kérdést: és nekem ki segít...? Leteszem, és hívom a telefonról, ahogy máskor is szoktam. De most Mária készíti a felvételt. A régi telefon betelt. Kész. Hiába töröltem le róla már mindent. Nincs rajta elég hely egy újabb gyakorlatsornak.
Esik szét körülöttem minden. Ez az érzés jön fel az óra közben.
Esik szét körülöttem minden. Szó szerint. Esik szét minden, ami régi, minden, aminek nincs helye az új életemben. Nem sok ilyen dolog van már. Az előző életem rég darabokra hullott. A "betegség" elintézte évekkel ezelőtt.
Reccs... Reped szét a karomon az ing, a tizenakárhány éves, még az egyik torontói Gapben vásárolt ing, ahogy lehajolok, hogy előbbre húzzam az ülőkéket. Na több se kell! Nekiesem a komódnak, amint befejezem a gyakorlást. Kímélet nélkül hajigálom kifelé a szakadt, kinyúlt, elöregedett ruhákat a legkritikusabb állapotban lévő fiókból. Egész kupac gyűlik össze belőlük a szőnyegen. Egy másik kupac is alakul közben az ágyon. Ezek a darabok még teljesen jók. Valaki másnak. Aki nem én vagyok. Szépen összehajtogatom őket, mennek majd a Vöröskeresztnek. Vagy ajándékba.
És van még mit hozzáadni mindkét kupachoz.
Szívesen kihajítanám például a papucsomat is, aminek a fél párját leukoplaszttal próbálom egyben tartani ki tudja, mióta. (Az már nem is zavar, hogy pink :D) Van két másik pár (ill. volt, az egyiket már elajándékoztam), teljesen jó állapotban. De nem tudok bennük járni.
A 2004-es évjáratú, lyukas tornacipőmet leukoplaszt helyett a Jóisten tartja egyben. És valószínűleg neki köszönhetem azt is, hogy még soha nem áztam meg benne. A cipőfűző mellesleg még az eredeti. Igazi minőség!
Többször bejártam már anyukámmal a Mammut 2 minden egyes cipőboltját. De mindezidáig még nem sikerült olyan cipőt találnom, amit hajlandó lennék felvenni, ami kényelmes és amiben még járni is tudok.
Esik szét körülöttem minden.
Gyakorlatilag feléltem a megtakarított pénzemet. A nyugdíjhoz kell hozzányúlnom. Még jó, hogy van még mihez.
Esik szét körülöttem minden.
Ugyanakkor azt is érzem, hogy az új életem minden egyes puzzle darabkája mozgásban van, kavarog.
Most kell nagyon észnél lenni. Most kell még megtolni, beleállni. Célirányosan, egyéni órákkal haladok. Hetente kétszer már jó ideje. Eddig is intenzív volt, ami bennem zajlott/zajlik, főleg a covid eleje óta. De most még nagyobb sebességre kapcsoltak odafent. Az előző koronacsakra kúrám alatt, augusztusban, mintha forgószél söpört volna végig az életemen. És ennek a hatása már fizikai szinten is megnyilvánul(t). Most pedig mintha egy zabolátlan ló vágtatna velem. Csak kapaszkodom, hogy le ne essek. És ezt a koronakúrát épphogy elkezdtem...
Alakul az új életem.
Alakul a testem, alakul a Társam, alakulnak a hivatásom részletei, alakul minden. Van, ami már a felszínen, és van, ami még a mélyben.
És tudom, hogy van segítség, hála érte mindenkinek, földieknek, égieknek egyaránt. Tudtam ezt akkor is, amikor kiszakadt belőlem a kérdés tegnap reggel. Tudtam, csak épp abban a pillanatban nem emlékeztem rá.
Hát ezután igyekszem emlékezni. És bízni abban, hogy minden úgy lesz, ahogy az a legjobb. És megtenni ezért mindent, ami tőlem telik. Minden síkon.
Tudom, hogy össze fog állni a kép a puzzle darabkákból. Pontosan akkor, amikor itt az ideje. És pontosan úgy, ahogyan kell. Pontosan úgy, ahogy az a legjobb.
Ahogy Isten akarja.
Folytatás nemsokára...
Izgatottan várom én is :D
