A fenébe, valaki már megint fékezett előttem!!! Üvöltve lépek a kuplungra, hogy sebességet váltsak. Torontó, 2009. március 2. Úton hazafelé az egyetemről.

Utoljára. Legalábbis saját kocsival. Dario még elvisz egy hét múlva, hogy meg tudjam tartani az óráimat, de azután már soha többé nem járok ott. Évekkel később Stephanie pakolja össze az irodámban maradt holmijaimat, és a két dobozt utánam küldik Magyarországra. 

Na de ne ugorjunk ennyire az események elébe. Bár szívesen kihagynám, kihagytam volna mindazt, ami közben történt... De hát a magasságokat nem adják mélységek nélkül... A mennyország kulcsa, mint tudjuk, a pokolban van elrejtve... 

Szóval, vissza 2009 márciusához... 

Helló William, Krisztina vagyok. Most értem haza. Iszonyúan fájnak a térdeim, teljesen be vannak durranva... MINDKÉT térded??? Igen, mind a kettő... Az óráimat egyelőre átütemezzük a félév végére. (Két szemináriumot már lemondtam...) Felhívom a sportorvosi klinikát. Másnap megyek Karinához, a legújabb fizioterapeutámhoz. Még egy telefon. Csütörtökre kapok időpontot a fizikális medicina doktorához. Nála már visszajáró vendég vagyok...

A szteroid megteszi hatását. A gyulladás a térdeimben elmúlik. A fájdalom a bal lábamban marad...

Csont szcintigráfia, MRI, vérvétel... További látogatások a fizikális medicina fent említett doktoránál, majd egy másiknál. Még a fájdalom klinikára is elmegyek. A mitől fáj a bal lábam kérdésben azonban továbbra sincs előrelépés...

Anyukám és keresztanyám érkezik a 40. születésnapomra. Paprikás csirkét készítenek nokedlivel. Mmmm :) Még egy kis kerek Szamos torta is akad keresztanyám bőröndjében :) Menni velük nem tudok, egyedül fedezik fel a várost, amikor épp nincsenek nálam. Aztán Vancouverbe küldöm őket világot látni. Az egyik jegy abból van, amivel én mentem volna egy évvel korábban... 

A nyár eleinte viszonylag eseménytelenül telik. Fizioterápiára járok, olykor a háziorvoshoz is benézek. Lábam hullámzik. Amikor épp jobb, lemegyek napozni a házzal szemközti padok valamelyikére. Üldögélek, "friss levegőt" szívok, sétálgatok. Olykor még az Eglintonra is kimerészkedem. 

(Fotók a googlemaps oldalról) 

Ha már lent vagyok, betérek a sarki boltba szeletelt magos kenyérért és sárgabarack lekvárért. A bevásárlásban különben már régóta Laura segít. Jön minden héten. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle... Nagyszerű barát. Jó szívvel, önzetlenül segít, mindig lehet rá számítani. Igazi mentőangyal. Steph és Shumail is visszatérő látogatók. Hozzák a híreket az egyetemről. És hoznak egy kis életet, mindig felvidítanak. Segítenek ők is bármiben, amire épp szükségem van. Jólesik, hogy a "betegségem" ellenére is szívesen jönnek :)

Laurával (2002, Vancouver)

Aztán egy augusztusi éjszakán...

Felébredek. Szomjas vagyok. Kimegyek a konyhába, kinyitom a csapot. Mintha megmozdulnának a nappali ablakai, ahogy odanézek...

Kinyitom a szemem... A plafont látom az utcáról beszűrődő fényben... Félig a konyhában, félig az étkezőben fekszem. Úristen, a lábam... Odanyúlok... Talán nem sérült meg... Nem estem rá, azt hiszem... Várok még egy kicsit, aztán valahogy felkelek, és elindulok a hálószoba felé.

Kinyitom a szemem... A dolgozószoba padlóján fekszem. Itt legalább szőnyeg van... Nekiindulok megint. Már csak néhány lépés a hálószoba... Lefekszem. Fáj a fejem, a jobb halántékom táján. Kitapogatom. Jól meg van dagadva... Ki kellene menni a konyhába a jégakkuért... Felkelek. Elindulok.

Megint a padlón térek magamhoz...

Reggel látom csak, hogy a dolgozószoba ajtaja le van szakadva kicsit az alsó zsanérról... 

Laura visz a kórházi ügyeletre. Meg se merem mondani neki, hogy háromszor is elájultam... Várunk csendben a folyosón. Egy férfi üvölt hangosan a fájdalomtól. Nem tudnak segíteni neki... Talán őt kellene előbb behívni... Sorra kerülök. Röntgenek. Csontom nem tört, jegeljem a dudort továbbra is.

Szép színes monoklim van, mintha valaki behúzott volna egyet. A jobb csípőmön fájdalmas zúzódás, jól meg van duzzadva az is. Hát ez nem igazán hiányzott...

Telefon a biztosítótól. Lassanként menjek vissza dolgozni. Tökéletes időzítés... Elmondom, mi történt. Mintha a falnak beszélnék...

2009. október eleje. Fekszem az ágyon. Csörög a telefon. A biztosító. Mivel "nem működöm velük együtt a munkába való visszatérésben", nem fizetnek többet. A hang durva és udvariatlan. Úgy érzem magam, mintha valami bűnöző lennék... Vagy legalábbis egy lusta, lógós munkakerülő... Pedig csak a lábam fáj... Egyre jobban...

2009. november. Visszamegyek az EMG vizsgálatot végző orvoshoz. A fájdalmat a bal lábamban az a parányi tűelektród nem okozhatta. MRI-t javasol. Áprilisra kapok időpontot...

A sportorvos erősebb fájdalomcsillapítót ad, és elküld a Rehabilitációs Intézetbe. A háziorvos is erősebb fájdalomcsillapítót ad. Fokozatosan emeli a dózist. Én pedig minden létező gyógykrémet beszerzek és kipróbálok. 

2009. december közepe. A Rehabilitációs Intézetben. A "diagnózis": complex regional pain syndrome. Világos, nem? Komplex. Hát az biztos. Hol középen fáj, hol inkább a bal oldalon, hol pedig a jobb oldalon. De mindig kicsivel a bal térdem felett. Tehát regionális. Fájdalom szindróma... És akkor ezzel most mit kezdjek???

Már régóta csak orvosokhoz és fizióra járok. Szinte egész nap fekszem vagy ülök az ágyon. Időnként felkelek, teszek néhány lépést. Sokáig egyfolytában se feküdni, se ülni nem tudok... Hol jegelek, hol melegítek... A fájdalomcsillapítók nem igazán hatnak... A konyhaszekrény is tele van épp csak kibontott, de teljesen hatástalannak bizonyuló csodaszerekkel... 

Szól a rádió... Sorozatokat nézek a neten... Beverly Hills 90210, Melrose Place, Friends, Home Improvement. Ja, és Doctor House, a sorstárs. Őt ki ne felejtsem...

Fáj. Iszonyúan. De nem tudom, hogy mitől... És nem tudom, hogy mitől lesz, lehetne jobb... Hogy lesz-e egyáltalán valaha jobb...

Ennek a játéknak vége... Új lapokat szeretnék...

Soha nem tudnám megtenni...

2009. december vége. Mintha elrontottam volna a gyomrom... Laurát kérem, hozzon krumplit és kétszersültet, de alig megy le pár falat. Fáj a gyomrom... Nem tudok enni... Lizeta karácsonyi vacsorája is érintetlenül áll a hűtőben...

Hirtelen nagyon erős fájdalmat érzek a szívem táján. Megijedek. Mi lehet ez? Megpróbálok elaludni... Hátha reggelre elmúlik...

Felébredek. Talán épp a fájdalomtól. Félek... Nem tudom, mit csináljak... Laurát nem akarom zavarni, késő van már...

Beér a mentő a kórházba. Mégis felhívom Laurát, ki tudja, meddig kell várni... Nem szeretnék egyedül lenni... Azonnal öltözik és jön. Angyal ez a lány... Csendben várakozunk a folyosón. Bennem egy infúzió. Mindenki kapott, állapítom meg, ahogy körbenézek. Úgy látszik, ez a beugró. Hajnalodik, mire végre hívnak az ultrahangra. Egy nővér rodeózik velem, a kerekesszékkel és a belém kötött infúzióval a végtelen folyosókon át a labor felé. Laura futva alig tud velünk lépést tartani. Én pedig minden kanyarnál attól rettegek, mikor repül az infúziós állvány az ellenkező irányba üveggel, szerelékkel együtt, magával rántva a karomba szúrt kanült is...

Műszakváltás. Új orvosok, új nővérek. Hívnak megint a fülkébe. Eredmény még nincs, de biztos, ami biztos, hozzáadnak egy kis antibiotikumot az infúzióhoz. Erőm sincs, hogy tiltakozzak... Laura csodálkozik, de ő se szól. Jön az orvos. Jó hír: epekő nincs. Valószínűleg reflux van. Szedjem az antacidot, amit a walk-in klinikán kaptam előző nap. Végre indulhatunk haza... Otthon a kimerültségtől bezuhanok az ágyba. Pillanatok alatt elalszom.

Intenzív álomból térek magamhoz... Kinyitom a szemem... Odakint minden fehér, látom az ablakon át. De szép... Friss hó borítja az utcát, a fákat, a házakat. Milyen békés...

2009. Szilveszter éjjel. Ülök egy széken, a konyhában. Egyedül, egy üres lakásban. Körbenézek. Ez az életem...? Ezt sikerült összehozni 40 év alatt...? Ülök egy darabig így csendben... Aztán felállok, kimegyek a fürdőszobába, és belenézek a tükörbe. Ez volt életem legborzasztóbb éve..., állapítom meg. A jövő év jobb lesz! Mondom hangosan a rám visszanéző arcnak.

A tükör ugyanaz. Az arc két évvel korábbi.

2010. január eleje. Éjjel, ülök a kád szélén. Savat hányok. Minden éjjel. Napokig. Utána eszem pár szem aszalt szilvát, hogy ne legyen olyan borzasztó a szám íze...

Megint alig bírok enni... Egy karikányi puffasztott rizs megy le egy nap alatt. Ha lemegy... A kilók viszont mennek lefelé annál gyorsabban. Már épphogy csak negyvenet mutat a mérleg... Nagyon gyenge vagyok... Hetekig ki se teszem a lábam a lakásból... A konyhába is alig bírok kimenni...

Kórház és infúzió kellene, mondja a természetgyógyász. Nagyon aggódik. Nem akarok kórházba menni... Épp elég nehéz itthon is... Az Univerzumot kérem, hogy segítsen túlélni...

Egy január végi estén...

Ülök az ágyon, talpra húzott lábakkal, hátamat a támlának döntve. A beépített szekrény ajtaját bámulom... A sötétítő leengedve, valamennyire véd a hideg ellen az is. Odakint süvít a szél... Ég a lámpa, a hálószobában mégis sötét van... Ezt nem bírom itt ki egyedül... Hazamegyek...

Folytatás nemsokára...