2003. június. St. Catharines
Meg tudnád mondani, mennyi az idő?
Mintha már találkoztunk volna valahol... De fogalmam sincs, honnan ismerem...
Beszélgetünk egész úton Torontóig. Mindenről. Mindenről, ami számít.
Fotó: https://commons.m.wikimedia.org/wiki/File:Greyhound_Bus_in_Toronto.jpg
2003. augusztus. St. Catharines
Az irodámban.
Dolgozom.
Csörög a telefon. Felveszem. Egy férfi hang. Biztos valamelyik lakás miatt...
Nem, mégsem...
Ne haragudj, mostanában nem érek rá... Még nem találtam lakást, át kell mennem Buffalóba a papírjaimért, és az előadásjegyzeteimen is dolgoznom kell. Talán majd pár hét múlva, ahogy elrendeződnek kicsit a dolgok.
2003. szeptember. Torontó
A tóparti kávézóban ülök egy asztalnál, az ablak mellett. Odakint ragyogóan süt a nap. Hol a vizet nézem, hol az előttem heverő újságot lapozgatom. Fehér felső, hosszú, bordó, vékony selyemszoknya van rajtam. A hajamat útközben megigazítottam egy mosdóban.
Mit keresek én itt tulajdonképpen? Nem is ismerem. Jót beszélgettünk egyszer a buszon. Ennyi. És?
Fotó: https://foursquare.com/v/second-cup/4b9e7392f964a52008e536e3/photo
Megérkezik. Odajön az asztalomhoz. Felállok, hogy köszönjek.
Megpuszilja az arcomat.
És ebben a pillanatban mintha villám csapna belém...
Fotó: https://www.prevention.com/health/a32851873/struck-by-lightning-effects/
Próbálom összeszedni magam, míg ő áll a sorban...
Még mindig remegek kicsit, amikor visszajön az asztalhoz.
Sétálunk egyet?
Beszélgetünk a tóparton.
Megölelhetlek?
Úristen, el se tudom hinni, hogy végre megtaláltam Őt... Ez nem lehet igaz... Pedig az utóbbi időben még gondolni se értem rá ilyesmire... Csak ülök a kád szélén... Annyira boldog vagyok...
Megérkezem Torontóba. Felhívom a tóparti kávézóból. Itt vagyok a városban, találkozzunk, ha van kedved, mondom a rögzítőre.
Állunk a sorban Laurával. Épp a pénztárnál vagyunk, amikor megszólal a telefon a táskámban. Basszus, már pont megvettük a jegyeket...
A Carltonban vagyok a barátnőmmel. Mozi után, itt szemben, a kávézóban jó lesz?
Képtelen vagyok figyelni a filmre. Egyfolytában fészkelődöm. Alig várom, hogy vége legyen. Csak az jár a fejemben, hogy nemsokára találkozunk.
...
Odakísér a kocsihoz. Megállunk egymással szemben. Átölel a farmerdzseki alatt. Nyakába fűzöm a karjaimat, és mélyen a meleg, sötét szemekbe nézek...
Varázslat... Boldogság...
Hirtelen megfogja a kezem, és elindul velem a járdán. Félrehúz egy védett sarokba. Mi volt az a tekintet? Milyen tekintet, teszem az ártatlant... Mit jelentek én neked? A barátom vagy. De amit a szemeim mondtak néhány perce, az valami teljesen más... És tudom, hogy ő is érzi, amit én... Ez volt a szemében, ez volt az ölelésében... Akkor meg mi ez az egész...? Nem tetszik ez a beszélgetés... Nem akarok belemenni...
Ülök a kocsiban, nézem, ahogy távolodik... Egyszerre csak a tarkójához kap a jobb kezével. A zakója széle is felrándul a hirtelen mozdulattól. Most mit tegyek...? Mintha ezt mondaná a testével...
Lehet, hogy ez nem egészen úgy lesz, ahogy hittem...?
Talán nős? Vagy csak nem akar kapcsolatot?
Vendégségbe megyünk a barátnőmmel. A háziak nagyon kedvesek, mint mindig, de nem tudok figyelni rájuk. Türelmetlen vagyok. Mintha tűkön ülnék egész vacsora alatt. Mennék már, hogy minél hamarabb vele lehessek.
Leteszem a kocsit Lauránál. Felviszem a holmimat a lakásba, és azonnal indulok. Sietek a metróhoz. Kezemben az Economist, de egy sort se tudok olvasni. Jön és megy egyik állomás a másik után. College. Végre! Leszállok, felmegyek a mozgólépcsőn. Egy pillantás a tükörbe. Egész jól nézek ki :)
Fotó: https://m.yelp.ca/biz/starbucks-toronto-34
Ő már ott van a kávézóban. Újságot olvas. Jóval később érek oda, mint ahogy megbeszéltük, de egyáltalán nem zavarja. Leülök a mellette levő bárszékre. Gyere, menjünk, nem bírok nyugton maradni.
Nyugat felé indulunk, majd le a Bay-en.
Mit szeretnél csinálni? Menjünk táncolni! Jó, de beszélnem kell veled. Melyik legyen előbb?
Beszéljünk inkább.
Így nem tudnék táncolni...
Épp egy bár előtt állunk. Bemegyünk. Leülünk az egyik asztalhoz, egymással szemben.
Valaki mást is szeretek. Vele néhány hónappal hamarabb találkoztam... De meg foglak csókolni. Mert szeretném.
Nem akarom elhinni... Ez nem lehet igaz... Fel se fogom, amit mond...
Szinte el se kezdődött, és már vége...?
Kézen fogva sétálunk. Délnek tartunk, a tó felé.
Sírjál nyugodtan, ha szeretnél.
Nem. Most nem...
Leérünk a partra. Ott sétálunk tovább. Teljesen sötét van már. Sehol egy lélek.
Leülünk egy padra. Átölel, és most először megcsókol. Ki tudja, meddig vagyunk így együtt... Csak ő meg én. Csodálatos...
És egyszerre fájdalmas...
Kiszállok a kocsiból. Elindulok a bejárat felé. Érzem magamon a tekintetét, de képtelen vagyok hátranézni...
Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó...?
Felmegyek a lakásba. Laura már megágyazott nekem a nappaliban. Ő biztos rég lefeküdt. Nagyon késő van. Sőt, inkább már nagyon korán. Aludni mégse tudok. Csak ülök a kanapé tetején, és zokogok...
Annyira boldog voltam, hogy végre, ennyi idő után megtaláltam Őt... Hogy végre megkaptam, amire mindig vágytam... És szinte még meg se kaptam, máris elveszik tőlem... Csak húzogatták előttem a mézesmadzagot... Nagyon kegyetlen vicc ez az élettől...
Most mit csináljak?
Már túl késő... Teljesen beleszerettem... Soha életemben nem éreztem még ilyet...
Dehát nem szakíthatok szét egy kapcsolatot...
Annyira igazságtalan ez az egész...
És ha belegondolok, hogy csak néhány hónapon múlt...
Zokogok tovább, bele az éjszakába...
Hosszú tépelődés után arra jutok, tartozom magamnak annyival, hogy a végére járjak, vajon tényleg ő-e az igazi. Ha nem, akkor legalább tudom a választ, és nem fogok egész életemben ezen rágódni. Ha pedig igen, akkor... Akkor nem tudom, mi lesz...
És ezzel kezdetét veszi egy hosszú utazás az érzelmi hullámvasúton...
Folytatás nemsokára...
