2021. január 

Elkészült az első bejegyzés. Úgy örülök, mint egy gyerek :) Annyira élvezem az írást és azt, hogy végre dolgozom valamin :)

Még egyszer átolvasom, beillesztem a képeket. Kész, mehet! Jaj, de izgi! Mintha legalábbis az első regényem jelenne meg :)

Aztán hirtelen...

Úristen, mit csináltam?!! Hogy fogom én ezt megírni??? Hogy lehet ezt megírni??? És egyáltalán, van nekem mondanivalóm?

Hétfő délután. Hazaérek az Eötvösből. Sok volt mára... Kétórás gyakorlás délelőtt, aztán be a városba, hazafelé vásárlás, és még egyénim is lesz... Elfáradtam. Furcsa módon a térdeim fájnak. Pedig nem szoktak. Mi lehet ez...? Csak nem valami újabb probléma...? Már sírok a fájdalomtól. Egyszerre bevillan: pont ilyen volt, amikor annak idején... Neeem... Nem akarok visszakerülni oda...

Folynak a könnyeim a zuhany alatt... Alig bírok állni. Remegnek a lábaim... Pedig még hajat is kell mosni... Nagyon várom az egyéni órát. A segítséget.

Elkészülök, leülök a cserépkályha elé. Kicsit mintha megkönnyebbültem volna. Mintha átment volna rajtam ez a hullám. De érzem, hogy még nem jött ki minden. A térdeim se fájnak már annyira. A lábam viszont valamivel jobban, mint szokott.

Elkezdjük az órát. Két tenyér a szív előtt. Kérem, hogy pont azt a segítséget kapjam, amire éppen a legnagyobb szükségem van.

Elmondom a fájdalmat a térdeimben, hogy mire emlékeztet. Koronacsakrával dolgozunk, onnan a segítség. Az egyik gyakorlat alatt bevillan, hogy a félelmet nem említettem az óra elején. Úgy érzem, el kell mondanom. Ki kell mondanom. Nehezen jönnek a szavak a könnyek között... Aztán már csak a könnyek jönnek... Engedd, hogy kijöjjön. Ez a félelem tisztul most belőled. Nem akarok visszakerülni oda... Annyira borzalmas volt... Fejemet a két tenyerembe hajtva sírok tovább... 

Vége az órának. Elköszönünk. Sírok megint...

Estére megnyugszom.

Másnap pedig már mintha mi se történt volna. 

Viszont arra ébredek, hogy beállt a nyakam. Ez nagyon vicces...

Pont a nyakamról írok.

Egy kedd este...

Nekiállok a frissen kapott gyakorlataimnak. Mindjárt az elején érzem, hogy valami kezd feljönni... A második kör után a kezembe veszem a telefont, és megnézem, van-e új poszt a csoportban. 

Egyet látok. Benne az alábbi idézet a Karmakillerből:

Ez az egyik kedvenc (ha nem a kedvenc) idézetem a könyvből, írom a poszt alá gyorsan, majd elkezdem a harmadik kört. És egyszerre hirtelen megérzem, mi lehet az, amit a mélyben megmozdított ez az egész biztosítós történet. Elkezdek sírni... De most nem a meghatottságtól, mint délután, az órán. Elfog az érzés, hogy én is voltam már Lucy K. Én is voltam már durva, megalázó... Nagyon mélyről jön. Zokogok... Átjár annak a fájdalma, hogy én is bántottam már. Sokkal borzasztóbb érzés, mint bántva lenni... Zokogok tovább... És közben szinte visszhangzik bennem: "Én vagyok a gyilkos, és én vagyok az áldozat". 

Nagyon megrázó élmény... Fejben eddig is tudtam, hogy mindkettő voltam már. De ez most valami teljesen más... Mintha a zsigereimben éreztem, éltem volna meg...

Sokáig bennem, velem marad ez a mondat, egész este hallom: "Én vagyok a gyilkos, és én vagyok az áldozat. Én vagyok a gyilkos, és én vagyok az áldozat."...

Péntek délután. Életmentő óra Lacival.

Úgy látszik, csak heti két egyénivel bírom a múlt kib(l)ogozását...

Egy vasárnap este...

Nem indul a gépem. Bármit próbálok, bármilyen szépen kérem. Őt is, az Égieket is. Nem indul... Most akkor hogy rakjam fel a legújabb bejegyzést...? Pedig már befejeztem... Csak át akartam nézni még egyszer. Úgy látszik, ez az epizód mindkettőnket kiütött...

Kölcsönkérem anyukám laptopját. Át is megyek érte azonnal. Fáradtság, sötét, hideg nem tarthat vissza. Annyira szeretnék még írni este.

Vacsora után már dolgozom is a következő bejegyzésen.

Azon, amelyikben anyukám eljön Kanadába segíteni nekem.

2021. február

Egy szombati napon...

Délben kelek. Nekiállok (azaz inkább nekiülök) gyakorolni, mint mindennap. A második vagy a harmadik test gyakorlat után mintha a semmiből jönne a gondolat/érzés: hova lett az elmúlt tíz év? Sőt, tizenhárom. A felnőtt életem fele... És a másik fele? Az mennyivel volt jobb? Hova lett az életem? Zokogok...

Délután. Az egyéni gyakorlatok ideje. Fekszem a labdán, ez az utolsó. Hirtelen beugrik egy kép a bejegyzésből, amit épp írok: próbálok eljutni a garázs végében álló kocsihoz... Nagyon messze van... A lábam iszonyúan fáj... Alig bírok menni, leülni nincs hova... Zokogok megint... 

Kora este. Remény és bizalom óra. A vége felé egyszerre csak azt érzem, hogy nem bírom tovább... Belefáradtam ebbe az egészbe... Elég volt... Képtelen vagyok csinálni a gyakorlatokat. Csak ülök, fejemet a két tenyerembe hajtva. És sírok...

Este. Vacsora után. Szembejön velem egy kedves ismerősöm gyönyörű írása az anyaságról. Megérint a szépsége. Nagyon sajnálom, hogy ez kimaradt az életemből, ebből az életemből, írom a poszt alá.

Csak jóval később kezdek sírni... Nagyon mélyről jön fel annak a fájdalma, hogy nem tudtam megtapasztalni, milyen az, amikor az ember a saját testéből ad életet egy másik emberi lénynek. És azután az a másik emberi lény lesz szinte minden figyelmének a központja. Róla szól az élete. Egy darabig. Vagy sokáig. Talán a haláláig is. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet... De azt tisztán érzem, hogy valami csodából maradtam ki. Hosszan tisztul belőlem egy újabb réteg...

Éjjel. Lefekvés előtt. A konyhában. Pakolom a szárítóról az edényeket. Hirtelen jön a düh. Megfogok egy lábast, és teljes erőből a falhoz vágom. Lábas és nyele örökre megválnak egymástól. Előbbit még kétszer "leejtem" a földre, majd leülök a bárszékre pihenni.

A konyhaasztalra téved a tekintetem. Megcsillan rajta valami. Mintha törött üveg lenne. De hát a lábasnak nem is volt üveg alkatrésze... Odamegyek, a kezembe veszem. Egy gyöngyszem. Ránézek a jobb csuklómra. Hiányzik róla a hegyikristály karkötő... Sírva ülök le a hokedlire, onnan a földre, és kétségbeesetten próbálom összeszedni a gyöngyöket... Tudom, hogy teljesen reménytelen, a tűzhely és a hűtő alá is jutott belőlük biztosan... Egy kis csészébe gyűjtöm, amit találok. A törött szem után abbahagyom a keresést, és végleg elsiratom az előző nap vett karkötőt... Csak tudnám, minek kellett átfűzni... 

Másnap, a "reggeli" gyakorlás után hajt valami a konyhába, hogy megkeressem a hiányzó gyöngyöket. Zseblámpát is viszek magammal erősítésnek. Találok még néhány szemet. Asztal alatt, szőnyeg alatt, gázkonvektor alatt. Egy felet pedig a mosogatóban. A karkötő elvégezte feladatát, de valamiért mégis szeretném összeszedni a darabjait...

Fáradt vagyok egész nap, semmihez nincs se kedvem, se energiám. Délután azért berakom a Gaiát, de csak a földön fekve hallgatom. Este Remény és bizalom még egyszer, mielőtt lejárna a 24 óra. Különben eszembe se jutna gyakorolni...

Hétfő délután. Végre egyéni...

Utána, bár semmi erőm, és legszívesebben csak feküdnék, valahogy mégis összeszedem magam, és elindulok a központba, hogy pótoljam a kiszolgált karkötőmet. 

Szia! Ki az? A Kriszti. De jó, hogy eljöttem :)

Leülök, Kata hozza egy dobozban a karkötőket. A kínálat teljesen ugyanaz, mint pénteken volt. Hogyhogy azóta nem kaptatok újakat?!!

Beszélgetünk, jókat nevetünk hármasban. És közben megtalálom Őt.

Mire visszaérek a mosdóból, Laci is előkerül. Na, egész más a színed, mint délután!

Négyesben folytatjuk tovább a beszélgetést.

Jó velük :) Jól esik a személyes kapcsolódás :) 

Emesével együtt indulunk végül útnak. A kocsiban még megbeszéljük az elmúlt, majdnem egy évet a Mechwart térig. Egészen pontosan az Ady Endre utca aljáig.

Megállok a CBA előtt. Most, hogy megint egyedül vagyok, érzem újra a rám nehezedő nyomást...

A legújabb segítőm :)

Szerda este. Andi Öröm az emberi kapcsolatokban órájához készülődöm. Egyszerre csak azt veszem észre, hogy jól vagyok. Szinte hihetetlen...

Úgy érzem magam, mintha hosszú fuldoklás után végre újra levegőhöz jutottam volna, írom Lacinak vacsora után. A közel hat év talán egyik legnehezebb tisztulási menete volt az elmúlt 4-5 nap... Nagy megkönnyebbülés, hogy vége.

Hétfő délelőtt. Felkelek, szokás szerint nekiállok (bocsánat, nekiülök) gyakorolni. Új mantra jön mindjárt az első benntartásnál.

SZERETEM AZ ÉLETET!

Folytatás nemsokára...

Laura és Bruce hozza a kinyitható kanapét az Ikeából. A nappaliban rakják össze a darabokat. Nem könnyű feladat, de megbirkóznak vele. A fotel, amiben a "nyakas" nyaramat töltöttem, és amiben ülni most egyáltalán nem tudok, átkerül a sarokba, az ablakokhoz. Én csak nézem az akciót. És hálám jeléül pizzát rendelek vacsorára. Azt is csak nézem... 

2010. február 6. A walk-in klinikán. Még nincs meg az eredmény? De hát azt mondták, amikor telefonáltam... Ezért jöttem ide...? Pont ma? Ránézek az órámra. Hívok gyorsan egy taxit, hogy idejében hazaérjek. Jancsikáék talán már úton is vannak anyukámmal a repülőtérről...

A konyhával és az étkezővel egybeépített nappali lesz az ő birodalma. Napközben olvas, rejtvényt fejt, hangoskönyvet hallgat. Persze csak akkor, ha épp nincs valami tennivaló. És az majdnem mindig akad. Ha meg nem, akkor talál magának.

Én reggelente sokszor leülök a forgószékre az ablaknál, a dolgozószobában, és irigykedve nézem a munkába siető embereket. Nekik legalább van egy életük...

Különben hol a hálószobában, hol az amúgy üres étkezőben tanyázom. A párkányon nárcisz és krókusz nyílik. Anyukám varázsol egy kis tavaszt a lakásba.

Olykor bekuckózom a kanapén, a tévé előtt, és nézem/nézzük a téli olimpiát.

Valahogy így telnek a mindennapok.

Elkísér fizióra, orvoshoz. Gondoskodik rólam. Ha bármit szeretnék, azonnal ugrik, nyakába veszi az ismeretlen várost. Megy Ikeába új paplanért, bioboltba manuka mézért.  

Leszálltam a metróról a Spadinánál, egy szűk kis utcában vagyok. Nem tudom, merre kell menni... Nézz körül, Anya! Mit látsz? Jaj, ott a torony! Akkor már tudom! Majd jövök. Szia!

Egyik reggel...

Kilépek a kádból. Előttem faltól falig tükör. Benne egy csont és bőr alak. Minden egyes bordát meg lehet számolni. Úristen, hogy nézek ki...? Megdöbbentő a látvány... A saját testem látványa.

2010. február 19. A walk-in klinikán. Másik orvoshoz kerülök megint. Legnagyobb szerencsémre. Azt gyanítja, az oxycontin miatt nem tudok enni. Rémlik neki, hogy találkozott már hasonló esettel. Mintha ösztönösen megéreztem volna... Azonnal abbahagytam a fájdalomcsillapítót, amikor elkezdett fájni a gyomrom. Úgyse nagyon használt. Sőt...

Kapok antacidot és hashajtót.

Szép lassan újra beindul a rendszer. Hála Istennek. Már épp ideje volt...

Beszerzünk egy jó erős gyümölcscentrifugát. Anyukám naphosszat zöldséget mos, hámoz és présel. A spenót az egyik kedvencem. Macerás kicsit... Elég sok levelet kell egyenként megmosni azért a pár cseppért, amit ki lehet facsarni belőle. De az eredmény isteni :) Amikor teljesen friss. Ha csak egy kicsit is áll, más lesz az íze. És ilyenkor már nem megy le. Anyukám issza meg helyettem. Nem csak nekem nem egyszerű. Velem sem az... 

Anyukám, 2009

Aztán fokozatosan jönnek, jöhetnek az ENNIvalók. Na nem, még nem a pizza. Nem egészen arra gondoltam.

Illetve gondoltam, hogyne gondoltam volna... Számtalanszor, amíg nem tudtam enni. Arra is. De legtöbbször egy szép, fényes, piros almára. Magam előtt láttam nap mint nap, és képzeletben beleharaptam. Szinte hallottam, ahogy harsog a fogaim alatt. Éreztem az enyhén savanykás ízt a számban, a kicsorduló levet a szám szélén és a kezemen. Iszonyú büntetés volt, hogy nem tudtam enni... Annak éltem meg. És nem csak azért, mert szeretek enni. Talán majd egyszer ezt is elmesélem...

2010. március közepe. Valami seb van a számban. Felsérthette tegnap a pirítós?

De miért nem gyógyul? Egyre rosszabb és egyre fájdalmasabb. És egyre több a seb. Semmit nem tudok enni, ami csak egy kicsit is csípős vagy savanyú vagy sós vagy fűszeres. Keményebb dolgokat pedig csak apróra vágva.

Alma, répa, uborka, tofu. Már mondanom se kell. A kezemmel mutatom, mekkora darabot kérek mindegyikből.

Beszélni is alig bírok... Bizonyos hangok kifejezetten fájdalmasak. Elkezdődik a most mutasd meg vagy írd le korszak. Eleinte a jegyzettömbök fogynak, aztán inkább az írnivaló. Megtartom magamnak a gondolataimat... Amíg vannak...

Egy márciusi napon...

Megérkezik a biztosítótól a kért anyagom. Na nézzük...

A megfigyelt személy lefeküdt az ágyra és közben grimaszolt. Micsoda??? Itt, bent, a saját otthonomban is??? Még az arcomat is látták??? A hideg kiráz...

A megfigyelt személy október 16-án reggel, 8 óra 33 perckor kilépett az utcára, és mozgásában bármilyen észrevehető korlátozottság nélkül kisétált az Eglinton Avenue-ra, majd csak este 6 óra 26 perckor tért haza. Micsoda??? Hogy én??? Kisétáltam, és egész nap nem voltam itthon??? Hát ezek meg vannak őrülve... Várjunk csak! Nem a háziorvosnál voltam épp aznap? Gyorsan megnézem a naptáramat. De igen! 10:45-re volt időpontom. Taxit hívtam, és azzal mentem. Hazafelé is úgy jöttem.

Olvasok tovább...

A megfigyelt személy 165-168 cm magas, testalkata közepes-vékony, haja világosszőke és vállig ér. Világosszőke??? Hát ez egyre jobb... Az én hajam világéletemben sötétbarna volt. Soha nem festettem szőkére, és soha nem is fogom! Arról nem beszélve, hogy már az ősszel is elég sovány voltam. A magasság még úgy-ahogy beleférne...

Hát ez őrület! Összekevernek valakivel az épületből, akinek látszólag semmi baja, és ezért nem fizetnek?!! Ezt nem hiszem el...

Biztonság kedvéért elkérem a videókat is. 

Na, háromból egyszer engem is sikerült lencsevégre kapni. (Bár tudták, hogy aznap elmegyek itthonról, és azt is, hogy mikor és hova, úgyhogy ez nem volt valami nagy mutatvány.) Vajon mindhárom alkalommal ugyanaz a Sherlock Holmes állt lesben a ház előtt?

Gratulálok... 

Ez az egész történet már teljesen abszurd...

Nagy nehezen megírom az újabb fellebbezést. Bizonyíthatóan hibáztak, tiszta sor.

Gondoltam én... 

Most mit csináljak? Hova menjek panaszt tenni? Nincs nekem erre energiám... Honnan lenne? Pont erre... Már eddig is túl sokat kivett belőlem ez a hosszú és egyenlőtlen küzdelem. 

Mit tudok tenni...?

Leszarom... Úgyis megyek haza nemsokára... 

2010. április. Végül sikerül anyukámat meggyőzni, hogy ne együtt utazzunk. Inkább készítse elő otthon a terepet, mire én is megérkezem. Az MRI-t azért még megvárja, csak utána indul. Bőröndje tele gondosan becsomagolt virághagymákkal :) 

Bő egy hétig vagyok egyedül. Nem könnyű... Ennivalót készíteni, teát főzni, elmosni azt a pár edényt... Minden erőmre szükségem van hozzá.

Stephanie csomagol. A ruhákkal együtt a TENS készülék is a bőröndben utazik. Remélni se merem, hogy felengedik a gépre. Valahogy majd csak kibírom nélküle... A mézes tea és az elemózsia viszont létszükséglet. Kénytelen vagyok elmenni a háziorvoshoz igazolásért, hogy ne étlen-szomjan kelljen átkelnem az Atlanti-óceán felett. 

2010. május 2. Basszus, Laura, miért nem tudtál közelebb megállni...? Ezt nem hiszem el... Teljesen üres az egész garázs, és ő a legtávolabbi helyet választja, mikor tudja, hogy nekem minden egyes lépés kínszenvedés. Vagy megyek, vagy megállok... Más lehetőség nincs. Jó kis csapda... A botra támaszkodva próbálok pihenni... Iszonyúan fáj a lábam, mire valahogy elvonszolom magam a kocsihoz. Na, ez is jól kezdődik... Teljesen kész vagyok...

És a neheze még csak most jön...

Életemben először businessre szól a jegyem. Az út nagy részét végigfekszem. A zsebemben egy előre megírt cetli, hogy nem tudok beszélni. Így a számat sem kell jártatni. 

Reggel. A brüsszeli repülőtér alagsorában. Ülök egy padon, mellettem a kerekesszék, benne a hátizsákom. Nézem az órámat. Nem sok idő van már a csatlakozásig... De hol marad a kísérő? Sehol egy lélek... Most kinek szóljak? Hogy kérjek segítséget? Nem szeretnék itt rekedni...

Ketten hoznak le kézben a gépről. Minden egyes mozdulatuk iszonyúan fáj... Óvatosabban, ha lehet... Jé, ez mégiscsak tud beszélni?

Valaki összeszedi a bőröndömet, és kitol. A szüleim már várnak.

(

Fotó a www.hungarywanderer.com/the-largest-airports-in-hungary/ oldalról)

Megérkeztem. Hazahozott a lábam a gyökerekhez...

A bőröndöt apukám húzta a kocsihoz.

A csomagot én cipeltem. Nem volt könnyű... Egy fájós láb (ok még mindig ismeretlen), egy csontra és bőrre soványodott test, egy kisebesedett, néma száj... És mindez csak a felszín... A test szintje.

Folytatás nemsokára...

A fenébe, valaki már megint fékezett előttem!!! Üvöltve lépek a kuplungra, hogy sebességet váltsak. Torontó, 2009. március 2. Úton hazafelé az egyetemről.

Utoljára. Legalábbis saját kocsival. Dario még elvisz egy hét múlva, hogy meg tudjam tartani az óráimat, de azután már soha többé nem járok ott. Évekkel később Stephanie pakolja össze az irodámban maradt holmijaimat, és a két dobozt utánam küldik Magyarországra. 

Na de ne ugorjunk ennyire az események elébe. Bár szívesen kihagynám, kihagytam volna mindazt, ami közben történt... De hát a magasságokat nem adják mélységek nélkül... A mennyország kulcsa, mint tudjuk, a pokolban van elrejtve... 

Szóval, vissza 2009 márciusához... 

Helló William, Krisztina vagyok. Most értem haza. Iszonyúan fájnak a térdeim, teljesen be vannak durranva... MINDKÉT térded??? Igen, mind a kettő... Az óráimat egyelőre átütemezzük a félév végére. (Két szemináriumot már lemondtam...) Felhívom a sportorvosi klinikát. Másnap megyek Karinához, a legújabb fizioterapeutámhoz. Még egy telefon. Csütörtökre kapok időpontot a fizikális medicina doktorához. Nála már visszajáró vendég vagyok...

A szteroid megteszi hatását. A gyulladás a térdeimben elmúlik. A fájdalom a bal lábamban marad...

Csont szcintigráfia, MRI, vérvétel... További látogatások a fizikális medicina fent említett doktoránál, majd egy másiknál. Még a fájdalom klinikára is elmegyek. A mitől fáj a bal lábam kérdésben azonban továbbra sincs előrelépés...

Anyukám és keresztanyám érkezik a 40. születésnapomra. Paprikás csirkét készítenek nokedlivel. Mmmm :) Még egy kis kerek Szamos torta is akad keresztanyám bőröndjében :) Menni velük nem tudok, egyedül fedezik fel a várost, amikor épp nincsenek nálam. Aztán Vancouverbe küldöm őket világot látni. Az egyik jegy abból van, amivel én mentem volna egy évvel korábban... 

A nyár eleinte viszonylag eseménytelenül telik. Fizioterápiára járok, olykor a háziorvoshoz is benézek. Lábam hullámzik. Amikor épp jobb, lemegyek napozni a házzal szemközti padok valamelyikére. Üldögélek, "friss levegőt" szívok, sétálgatok. Olykor még az Eglintonra is kimerészkedem. 

(Fotók a googlemaps oldalról) 

Ha már lent vagyok, betérek a sarki boltba szeletelt magos kenyérért és sárgabarack lekvárért. A bevásárlásban különben már régóta Laura segít. Jön minden héten. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle... Nagyszerű barát. Jó szívvel, önzetlenül segít, mindig lehet rá számítani. Igazi mentőangyal. Steph és Shumail is visszatérő látogatók. Hozzák a híreket az egyetemről. És hoznak egy kis életet, mindig felvidítanak. Segítenek ők is bármiben, amire épp szükségem van. Jólesik, hogy a "betegségem" ellenére is szívesen jönnek :)

Laurával (2002, Vancouver)

Aztán egy augusztusi éjszakán...

Felébredek. Szomjas vagyok. Kimegyek a konyhába, kinyitom a csapot. Mintha megmozdulnának a nappali ablakai, ahogy odanézek...

Kinyitom a szemem... A plafont látom az utcáról beszűrődő fényben... Félig a konyhában, félig az étkezőben fekszem. Úristen, a lábam... Odanyúlok... Talán nem sérült meg... Nem estem rá, azt hiszem... Várok még egy kicsit, aztán valahogy felkelek, és elindulok a hálószoba felé.

Kinyitom a szemem... A dolgozószoba padlóján fekszem. Itt legalább szőnyeg van... Nekiindulok megint. Már csak néhány lépés a hálószoba... Lefekszem. Fáj a fejem, a jobb halántékom táján. Kitapogatom. Jól meg van dagadva... Ki kellene menni a konyhába a jégakkuért... Felkelek. Elindulok.

Megint a padlón térek magamhoz...

Reggel látom csak, hogy a dolgozószoba ajtaja le van szakadva kicsit az alsó zsanérról... 

Laura visz a kórházi ügyeletre. Meg se merem mondani neki, hogy háromszor is elájultam... Várunk csendben a folyosón. Egy férfi üvölt hangosan a fájdalomtól. Nem tudnak segíteni neki... Talán őt kellene előbb behívni... Sorra kerülök. Röntgenek. Csontom nem tört, jegeljem a dudort továbbra is.

Szép színes monoklim van, mintha valaki behúzott volna egyet. A jobb csípőmön fájdalmas zúzódás, jól meg van duzzadva az is. Hát ez nem igazán hiányzott...

Telefon a biztosítótól. Lassanként menjek vissza dolgozni. Tökéletes időzítés... Elmondom, mi történt. Mintha a falnak beszélnék...

2009. október eleje. Fekszem az ágyon. Csörög a telefon. A biztosító. Mivel "nem működöm velük együtt a munkába való visszatérésben", nem fizetnek többet. A hang durva és udvariatlan. Úgy érzem magam, mintha valami bűnöző lennék... Vagy legalábbis egy lusta, lógós munkakerülő... Pedig csak a lábam fáj... Egyre jobban...

2009. november. Visszamegyek az EMG vizsgálatot végző orvoshoz. A fájdalmat a bal lábamban az a parányi tűelektród nem okozhatta. MRI-t javasol. Áprilisra kapok időpontot...

A sportorvos erősebb fájdalomcsillapítót ad, és elküld a Rehabilitációs Intézetbe. A háziorvos is erősebb fájdalomcsillapítót ad. Fokozatosan emeli a dózist. Én pedig minden létező gyógykrémet beszerzek és kipróbálok. 

2009. december közepe. A Rehabilitációs Intézetben. A "diagnózis": complex regional pain syndrome. Világos, nem? Komplex. Hát az biztos. Hol középen fáj, hol inkább a bal oldalon, hol pedig a jobb oldalon. De mindig kicsivel a bal térdem felett. Tehát regionális. Fájdalom szindróma... És akkor ezzel most mit kezdjek???

Már régóta csak orvosokhoz és fizióra járok. Szinte egész nap fekszem vagy ülök az ágyon. Időnként felkelek, teszek néhány lépést. Sokáig egyfolytában se feküdni, se ülni nem tudok... Hol jegelek, hol melegítek... A fájdalomcsillapítók nem igazán hatnak... A konyhaszekrény is tele van épp csak kibontott, de teljesen hatástalannak bizonyuló csodaszerekkel... 

Szól a rádió... Sorozatokat nézek a neten... Beverly Hills 90210, Melrose Place, Friends, Home Improvement. Ja, és Doctor House, a sorstárs. Őt ki ne felejtsem...

Fáj. Iszonyúan. De nem tudom, hogy mitől... És nem tudom, hogy mitől lesz, lehetne jobb... Hogy lesz-e egyáltalán valaha jobb...

Ennek a játéknak vége... Új lapokat szeretnék...

Soha nem tudnám megtenni...

2009. december vége. Mintha elrontottam volna a gyomrom... Laurát kérem, hozzon krumplit és kétszersültet, de alig megy le pár falat. Fáj a gyomrom... Nem tudok enni... Lizeta karácsonyi vacsorája is érintetlenül áll a hűtőben...

Hirtelen nagyon erős fájdalmat érzek a szívem táján. Megijedek. Mi lehet ez? Megpróbálok elaludni... Hátha reggelre elmúlik...

Felébredek. Talán épp a fájdalomtól. Félek... Nem tudom, mit csináljak... Laurát nem akarom zavarni, késő van már...

Beér a mentő a kórházba. Mégis felhívom Laurát, ki tudja, meddig kell várni... Nem szeretnék egyedül lenni... Azonnal öltözik és jön. Angyal ez a lány... Csendben várakozunk a folyosón. Bennem egy infúzió. Mindenki kapott, állapítom meg, ahogy körbenézek. Úgy látszik, ez a beugró. Hajnalodik, mire végre hívnak az ultrahangra. Egy nővér rodeózik velem, a kerekesszékkel és a belém kötött infúzióval a végtelen folyosókon át a labor felé. Laura futva alig tud velünk lépést tartani. Én pedig minden kanyarnál attól rettegek, mikor repül az infúziós állvány az ellenkező irányba üveggel, szerelékkel együtt, magával rántva a karomba szúrt kanült is...

Műszakváltás. Új orvosok, új nővérek. Hívnak megint a fülkébe. Eredmény még nincs, de biztos, ami biztos, hozzáadnak egy kis antibiotikumot az infúzióhoz. Erőm sincs, hogy tiltakozzak... Laura csodálkozik, de ő se szól. Jön az orvos. Jó hír: epekő nincs. Valószínűleg reflux van. Szedjem az antacidot, amit a walk-in klinikán kaptam előző nap. Végre indulhatunk haza... Otthon a kimerültségtől bezuhanok az ágyba. Pillanatok alatt elalszom.

Intenzív álomból térek magamhoz... Kinyitom a szemem... Odakint minden fehér, látom az ablakon át. De szép... Friss hó borítja az utcát, a fákat, a házakat. Milyen békés...

2009. Szilveszter éjjel. Ülök egy széken, a konyhában. Egyedül, egy üres lakásban. Körbenézek. Ez az életem...? Ezt sikerült összehozni 40 év alatt...? Ülök egy darabig így csendben... Aztán felállok, kimegyek a fürdőszobába, és belenézek a tükörbe. Ez volt életem legborzasztóbb éve..., állapítom meg. A jövő év jobb lesz! Mondom hangosan a rám visszanéző arcnak.

A tükör ugyanaz. Az arc két évvel korábbi.

2010. január eleje. Éjjel, ülök a kád szélén. Savat hányok. Minden éjjel. Napokig. Utána eszem pár szem aszalt szilvát, hogy ne legyen olyan borzasztó a szám íze...

Megint alig bírok enni... Egy karikányi puffasztott rizs megy le egy nap alatt. Ha lemegy... A kilók viszont mennek lefelé annál gyorsabban. Már épphogy csak negyvenet mutat a mérleg... Nagyon gyenge vagyok... Hetekig ki se teszem a lábam a lakásból... A konyhába is alig bírok kimenni...

Kórház és infúzió kellene, mondja a természetgyógyász. Nagyon aggódik. Nem akarok kórházba menni... Épp elég nehéz itthon is... Az Univerzumot kérem, hogy segítsen túlélni...

Egy január végi estén...

Ülök az ágyon, talpra húzott lábakkal, hátamat a támlának döntve. A beépített szekrény ajtaját bámulom... A sötétítő leengedve, valamennyire véd a hideg ellen az is. Odakint süvít a szél... Ég a lámpa, a hálószobában mégis sötét van... Ezt nem bírom itt ki egyedül... Hazamegyek...

Folytatás nemsokára...

2008. április vége, Torontó. Ragyogó tavaszi napsütésben sétálok hazafelé a kedvenc kávézómból egy paksaméta kijavított szerveskémia-vizsgával a hónom alatt. Még néhány nap, és itt a várva várt szabadság! Már csak az év végi jegyeket kell kiszámolnom és leadnom, aztán repülök Vancouverbe! Repülöjegy megvan, szállás lefoglalva és Vele is találkozom! Szerelmes verset írok a fejemben, és azt ismételgetem magamban hazáig az úton, hogy el ne felejtsem.

Fotó a googlemaps oldalról

Csörög a telefon. Nagynéném. Kivigyelek holnap a repülőtérre? Hát, nem hiszem, hogy én bárhova is repülök holnap... Szállást, repülőjegyet, randit lemondom... Helyette kérek egy időpontot a háziorvoshoz... 

Háziorvos, neurológus, MRI... Nyaki porckorongsérv két szinten, fájdalomcsillapító, izomlazító, fizioterápia... Fizioterápia???

De mi ez a szörnyű fájdalom a testemben már megint, ami újra és újra rám tör, mint derült égből villámcsapás? És miért nem múlik már el? Úgy kezdődött egy hónapja, mint amikor influenza kerülgeti az embert. Pont olyan volt az érzés a lábaimban. De ez most már valami teljesen más. Nem bírom tovább... Hívom a neurológust. Időpontot nem kapok. Megemeli az izomlazító gyógyszer adagját. Csak úgy, a telefonon keresztül... Velem nem is beszélt... A recepcióssal üzent... Teljesen kész vagyok...

Újabb látogatások a háziorvosnál, szinte heti rendszerességgel, kivizsgálás, vérvétel, stb. Vészesen alacsony a B12-szintem. Kapok két injekciót. Nem kívánom senkinek. Az ajtót nem bírom kinyitni utána, hogy kilépjek a rendelőből.

Éjszakai ügyeleten... Kapok erősebb fájdalomcsillapítót...

Reumatológus, másik neurológus, újabb MRI, idegsebész... Nyakamat műteni nem kell. Megkönnyebbülés. De hogy a testem mitől fáj, azt még mindig nem tudom...

2008. június vége. Megérkezem a háziorvosi rendelőbe. Elfáradtam, majdnem egy óra volt az út, összesen 15 megálló két metróval. A recepciós hölgy jelentőségteljesen néz rám, amikor belépek az ajtón. Mint aki már tud valamit. Tekintete nem mondható túlságosan kedvesnek. Mintha némi megvetés is lenne az arcán. Köszönök, leülök, várok. Sorra kerülök végül, bemegyek az orvoshoz. Köszönök, leülök a mellette levő székre. A fájdalom a testemben nem múlik... A nyakam a gyógyszerek és a fizioterápia ellenére sem javul olyan ütemben, mint ahogy az (el)várható lenne... Ránézek, várom a segítséget. Menjen vissza dolgozni, hangzik a válasz. Meredten nézek rá... Ezt komolyan gondolja??? Vezetés a nyakam miatt szóba se jöhet, tömegközlekedéssel pedig jó másfél óra az út az egyetemre. Metró, hév, helyi busz... Emelni, cipelni nagyjából egy kilót tudok, sorolom a puszta tényeket. Hirtelen arra eszmélek, hogy felém nyúl, és kiveszi az ölemből a táskámat. Hát, ez több mint egy kiló, néz rám kissé gunyorosan. Levegőt se kapok a döbbenettől...

Döbbenetemnél már csak kétségbeesésem nagyobb... Hogyan találjak most nagy hirtelen egy új háziorvost? Aki elhiszi így ismeretlenül, hogy tényleg problémám van, és aki segít majd megtalálni a megoldást? És aki azonnal kiír betegállományba? Legnagyobb szerencsémre egy közeli walk-in klinikán találok átmeneti segítséget. Az orvos, akihez épp kerülök (és akiről később kiderül, hogy a klinika legkeresettebb doktora), egy szó nélkül kiír a nyár végéig. Ötlete is van, hogyan tovább.

Bújom az internetet – amikor csak tudok a számítógép előtt ülni a nyakam/fejem megtámasztása nélkül –, hogy magyarázatot találjak végre a testemben érzett fájdalomra. Se orvos, se biológus nem vagyok, de valahogy azért csak elboldogulok. A fájdalom jellegéből adódóan az ideg/izomműködés mentén keresgélek, hosszasan olvasok az ezzel kapcsolatos betegségekről. Arra jutok, hogy egy EMG vizsgálat segíthetne kideríteni, mi okozza a fájdalmat, vagy legalábbis kizárhatna néhány (nem túl szívderítő...) lehetőséget. Ez végül az egyik orvosnak is eszébe jut! Felcsillan bennem a remény. Talán lesz végre magyarázat! Talán lesz végre megoldás!

2008. július. EMG vizsgálaton. Akupunktúrás tűhöz hasonló méretű tűelektródokat döfköd a lábizmaimba az orvos különböző pontokon. Először laza, majd megfeszített állapotban mér. Ennél kellemesebb időtöltést is el tudnék képzelni... Az egyik szúrás, kicsivel a bal térdem felett, sokkal jobban fáj, mint a többi. Szerencsére a vizsgálat után pihenhetek még egy kicsit. Végül összeszedem magam, és elindulok. Gond nélkül elsétálok a metróhoz. Felszállok az észak felé tartó szerelvényre, és leülök. Kilenc megálló hazáig. Leszállok, felmegyek a mozgólépcsővel, és kisétálok a bevásárlóközponton keresztül az utcára. Egyszer csak, az egyik lépésnél iszonyú fájdalmat érzek a bal lábamban, kicsivel a térdem felett. Rálépni alig bírok...

A neurológus (a másik) nem tudja megmondani, mi lehet ez a fájdalom a bal lábamban, amikor felkeresem legújabb problémámmal. Neurológiai szempontból rendben vagyok, mondja a vizsgálat után. Azért nézzük meg az ion háztartásomat. Újabb vérvétel. Az ionok rendben vannak. Menjek a fájdalom klinikára, üzeni telefonon a recepcióssal. Hát ez jó...

Valahogy így kezdődött...

39 éves voltam ekkor, a külső szemlélő számára sikeresnek mondható. Külföldön éltem, egyetemi adjunktusként kémiát tanítottam több évfolyamon, saját kutatásomat indítgattam. A következő tanévben volt esedékes az a procedúra, amelynek tétje a végleges státusz és az ezzel járó docensi kinevezés. Bár túl fiatal a gyerekvállaláshoz már nem voltam, egy kis szerencsével még az is belefért, beleférhetett volna az életembe, amire a szívem mélyén mindig is annyira vágytam, egy család. A kép tehát látszólag jól alakult. 

Egészen addig, amíg a fenti váratlan események keresztül nem húzták a számításaimat.

Stephanie és én, 2008

Azon a nyáron ahelyett, hogy Stephanie-t és Annát terelgettem volna a laborban, végig betegállományban voltam. Orvosokhoz, természetgyógyászhoz, fizioterápiára, majd később kiropraktorhoz is jártam. Hol az internetet bújva kerestem a megoldást, hol az olimpiát néztem az ikeás fotelemből, fejemet a magas támlának támasztva. Sétálni mentem, ha csak tehettem. A kedvenc kávézómba vezető úton volt egy pad, azon hanyatt fekve tudtam pihentetni a nyakamat, ha kellett. A kávézóban pedig olyan helyet választottam, ahol a falnak támaszthattam a fejemet. Hazafelé gyakran betértem a zöldségeshez. Sok mindent venni nem tudtam, két alma fért az övtáskámba, párat pedig egy szatyorban is el tudtam hozni. 

Lassanként jobban lettem, javult a nyakam, és eltűnni látszott a testemből az a furcsa fájdalom. A lábam hullámzott, de alapvetően az is javult. Meg is állapodtam a főnökömmel, hogy szeptemberben félállásban visszamegyek dolgozni. Az egyetemen mindenki nagyon támogató volt. A főnököm, a kollégáim és a tanítványaim is. Kaptam egy kényelmes széket (illetve kettőt, de az egyik szőrén-szálán eltűnt...) a tanításhoz. Egyik diákom, Shumail, jött hűségesen minden egyes óra előtt, és átgurította a tanterembe, majd utána vissza az irodámba. Én pedig beszereztem egy szép sárga jógamatracot, amit egy lepedővel és egy kispárnával egyetemben leterítettem az irodám padlójára, hogy legyen hol pihennem. Két kedves kollégám, Dario és Franco, hozott-vitt az első néhány héten, majd én is újra volánhoz ültem.

Továbbra is jártam fizioterápiára és egy darabig még a kiropraktorhoz is. Szép lassan, fokozatosan javultam, erősödtem a félév során. Olyannyira, hogy decemberben már hosszú sétákat is tudtam tenni a városban. Azt terveztem, hamarosan teljes gőzzel visszatérek a munkába. 

Az ünnepekre Torontóban maradtam. A Szentestét nagynénémmel töltöttem, Karácsony napján pedig Laura barátnőméknél vacsoráztam. Szilveszter este egy közeli étterembe mentünk Laurával és Bruce-szal, majd otthon, a padlón hanyatt fekve Markos–Nádas kabaréjelenetekkel szórakoztattam magam, mígnem egyszer csak átléptünk 2009-be.

Folytatás nemsokára...

2012. április, Esalen, Big Sur, Kalifornia, a Csendes-óceán partja. Az idő hűvös, széldzsekire van szükség olykor még napközben is. A levegőben sós illat terjeng, és szinte folyamatosan hallani a szikláknak csapódó hullámok hangját. A mélykék óceán látványa lenyűgöző. Különösen a parti sziklákra épített fürdőből.

(Fotó a https://www.afar.com/places/esalen-institute-big-sur oldalról)

Ann Randolph Write Your Life (Írd meg az életed) című ötnapos workshopján vettem részt ezen a csodálatos helyszínen. Így utólag visszatekintve őrült vállalkozás volt a részemről az akkori fizikai állapotomban egy ilyen kalandot bevállalni. De annyira éreztem a hívást, hogy egyszerűen képtelen voltam ellenállni.

Meleg ételért sorban állni nem tudtam, így szinte végig csak gyümölcsön, a salátabár által kínált lehetőségeken és lekváros kenyéren éltem. Le is fogytam néhány kilót. Az étkező támla nélküli padjain ülni nemigen tudtam, ezért a legtöbbször megkértem valakit, hozzon be nekem egy széket a teraszról. És ha már a széknél tartunk... Szerencsére nagybátyám (egy éjszakát nála töltöttem a repülőút után és ő vitt le Esalenbe) kocsijában volt egy összecsukható szék, ami viszonylag kényelmesnek bizonyult, és amit ott is hagyott nekem. Csak ezen tudtam ülni a kis bungalónkban, és ezen ültem végig a foglalkozások alatt is. Angyali lakó- és írótársam, Dawn, minden reggel levitte nekem ezt a széket a terembe, ahol a workshop zajlott, és minden este visszavitte a szobánkba. Gyalogolni még kevesebbet tudtam akkor, mint most, így gyakorlatilag az egész napot a teremben és a legnagyobb szerencsémre ezzel szomszédos étkezőben vagy a napsütötte teraszon töltöttem. Bőven elég volt naponta kétszer megtenni az emeletnyi lépcsősorral fűszerezett utat a terem és a kis bungalónk között. Ebben egy nagy festékesvödör volt segítségemre, amit érkezésemkor kerítettek számomra a recepción. Erre tudtam útközben leülni, hogy megpihenjek.

Maga a workshop csodálatos volt. Naponta háromszor töltöttünk együtt néhány órát. Ilyenkor játszottunk, improvizáltunk vagy írtunk egy-egy megadott szó/kifejezés nyomán, majd megosztottuk egymással írásainkat. Egyetlen szabály volt csak végig az öt nap alatt, kizárólag pozitív visszajelzést adhattunk egymásnak, csak azt mondhattuk el, miért tetszett társunk írása/előadása, mi ragadott meg minket benne. Csodás volt a közösség, ami mindjárt az első napon kialakult. Elfogadó, támogató, szeretetteljes. Felejthetetlen élmény számomra az a néhány nap.

Január első napjaiban fedeztem fel Ann hírlevelében, hogy 4-én négyhetes, a fenti workshophoz hasonló online eseményt indít Your Story Matters: Unmute Yourself (Fontos a történeted: szólalj meg) címmel. Komolyan eljátszottam a gondolattal, tetszett az ötlet, hogy írással indítsam az új évet. Ann személye pedig biztosíték volt számomra arra, hogy nem fogok csalódni. Az időzítés is tökéletes. Tél van, hideg van, a vírus miatt is be vagyunk zárva. Egyszóval nagyon jó lehetőségnek tűnt az egész. Gyakorlatilag egy napom volt a döntésre. Nem gondolkoztam, csak hagytam magamban érlelődni a dolgot. Bármilyen vonzónak is tűnt azonban a lehetőség, végül egyszerűen nem tudtam rá igent mondani. Estére teljesen el is engedtem. Éjjel jöttem rá, hogy miért. Igen, meg akarok szólalni, el akarom mondani a történetemet, ez idáig rendben van. De többé már nem füzeteknek, zárt Facebook csoportoknak szeretnék írni! Nem! Én írni szeretnék mindenkinek/bárkinek, akit érdekelhet, akinek segíthet.

És ott és akkor, éjjel az ágyban született meg bennem az elhatározás, hogy elkezdek blogot írni. Motoszkált már bennem egy ideje a gondolat, de valami még visszatartott. Visszatartott a félelem. A félelem attól, hogy a legjobb szándékom ellenére is megbántok/megbánthatok valakit azzal, amit írok és a félelem attól, hogy bárkinek megmutassam magam úgy, ahogy vagyok. De eljött az a pont, ahol már annyira feszít belülről az írás vágya, hogy egyszerűen ki kell lépjek a komfortzónámból. Itt és most.

Régóta él bennem az elhatározás, hogy megírom a történetemet, azzal a tiszta szándékkal, hogy erőt és reményt adjak azoknak az embertársaimnak, akik hozzám hasonlóan kilátástalannak tűnő élethelyzetbe kerültek, és megmutassam nekik, hogy igenis fel lehet állni. Bármilyen helyzetből, bármilyen mélységből. A történetem azonban most, amikor ezeket a sorokat írom, még nem kerek. Bár jó úton haladok, és sokat változott a fizikai állapotom, a testem még nem teljesen egészséges. Bár körvonalazódni látszik az új hivatásom, még nem került a helyére minden részlet. És bár egyre közelebb vagyok a boldogsághoz, még nem mondhatom azt, hogy a körülményeimtől függetlenül minden pillanatban boldognak érzem magam.

Bár a történet még semmilyen szempontból nem mondható kereknek, rengeteg változáson mentem keresztül az elmúlt 10-11 évben. Úgy érzem, itt az ideje, hogy ezeket ne csak a közeli barátaimmal és gyakorló-, útonjáró társaimmal osszam meg, hanem ennél szélesebb körben is. Mindazokkal, akik esetleg kíváncsiak és mindazokkal, akiknek talán a segítségére lehet, akiknek bátorítást, erőt, reményt vagy bármi mást adhat, amire én gondolni se tudok.

Tiszta szándékom, hogy mindezt a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és hálával tegyem mindazok iránt, akik így vagy úgy szintén szereplői ennek a történetnek, hiszen nekik köszönhetem azt, hogy egyáltalán elindultam ezen az úton, és nekik köszönhetem mindazt a változást, amin már eddig keresztülmentem, és amiért végtelenül hálás vagyok.

A következő részben arról szeretnék írni, hogyan is kezdődött ez az utazás. Ha úgy érzed, tarts velem :) Köszönöm, hogy olvastál és köszönöm, ha ezután is így teszel :)

Szeretettel,

Kriszti