2012. április, Esalen, Big Sur, Kalifornia, a Csendes-óceán partja. Az idő hűvös, széldzsekire van szükség olykor még napközben is. A levegőben sós illat terjeng, és szinte folyamatosan hallani a szikláknak csapódó hullámok hangját. A mélykék óceán látványa lenyűgöző. Különösen a parti sziklákra épített fürdőből.

(Fotó a https://www.afar.com/places/esalen-institute-big-sur oldalról)

Ann Randolph Write Your Life (Írd meg az életed) című ötnapos workshopján vettem részt ezen a csodálatos helyszínen. Így utólag visszatekintve őrült vállalkozás volt a részemről az akkori fizikai állapotomban egy ilyen kalandot bevállalni. De annyira éreztem a hívást, hogy egyszerűen képtelen voltam ellenállni.

Meleg ételért sorban állni nem tudtam, így szinte végig csak gyümölcsön, a salátabár által kínált lehetőségeken és lekváros kenyéren éltem. Le is fogytam néhány kilót. Az étkező támla nélküli padjain ülni nemigen tudtam, ezért a legtöbbször megkértem valakit, hozzon be nekem egy széket a teraszról. És ha már a széknél tartunk... Szerencsére nagybátyám (egy éjszakát nála töltöttem a repülőút után és ő vitt le Esalenbe) kocsijában volt egy összecsukható szék, ami viszonylag kényelmesnek bizonyult, és amit ott is hagyott nekem. Csak ezen tudtam ülni a kis bungalónkban, és ezen ültem végig a foglalkozások alatt is. Angyali lakó- és írótársam, Dawn, minden reggel levitte nekem ezt a széket a terembe, ahol a workshop zajlott, és minden este visszavitte a szobánkba. Gyalogolni még kevesebbet tudtam akkor, mint most, így gyakorlatilag az egész napot a teremben és a legnagyobb szerencsémre ezzel szomszédos étkezőben vagy a napsütötte teraszon töltöttem. Bőven elég volt naponta kétszer megtenni az emeletnyi lépcsősorral fűszerezett utat a terem és a kis bungalónk között. Ebben egy nagy festékesvödör volt segítségemre, amit érkezésemkor kerítettek számomra a recepción. Erre tudtam útközben leülni, hogy megpihenjek.

Maga a workshop csodálatos volt. Naponta háromszor töltöttünk együtt néhány órát. Ilyenkor játszottunk, improvizáltunk vagy írtunk egy-egy megadott szó/kifejezés nyomán, majd megosztottuk egymással írásainkat. Egyetlen szabály volt csak végig az öt nap alatt, kizárólag pozitív visszajelzést adhattunk egymásnak, csak azt mondhattuk el, miért tetszett társunk írása/előadása, mi ragadott meg minket benne. Csodás volt a közösség, ami mindjárt az első napon kialakult. Elfogadó, támogató, szeretetteljes. Felejthetetlen élmény számomra az a néhány nap.

Január első napjaiban fedeztem fel Ann hírlevelében, hogy 4-én négyhetes, a fenti workshophoz hasonló online eseményt indít Your Story Matters: Unmute Yourself (Fontos a történeted: szólalj meg) címmel. Komolyan eljátszottam a gondolattal, tetszett az ötlet, hogy írással indítsam az új évet. Ann személye pedig biztosíték volt számomra arra, hogy nem fogok csalódni. Az időzítés is tökéletes. Tél van, hideg van, a vírus miatt is be vagyunk zárva. Egyszóval nagyon jó lehetőségnek tűnt az egész. Gyakorlatilag egy napom volt a döntésre. Nem gondolkoztam, csak hagytam magamban érlelődni a dolgot. Bármilyen vonzónak is tűnt azonban a lehetőség, végül egyszerűen nem tudtam rá igent mondani. Estére teljesen el is engedtem. Éjjel jöttem rá, hogy miért. Igen, meg akarok szólalni, el akarom mondani a történetemet, ez idáig rendben van. De többé már nem füzeteknek, zárt Facebook csoportoknak szeretnék írni! Nem! Én írni szeretnék mindenkinek/bárkinek, akit érdekelhet, akinek segíthet.

És ott és akkor, éjjel az ágyban született meg bennem az elhatározás, hogy elkezdek blogot írni. Motoszkált már bennem egy ideje a gondolat, de valami még visszatartott. Visszatartott a félelem. A félelem attól, hogy a legjobb szándékom ellenére is megbántok/megbánthatok valakit azzal, amit írok és a félelem attól, hogy bárkinek megmutassam magam úgy, ahogy vagyok. De eljött az a pont, ahol már annyira feszít belülről az írás vágya, hogy egyszerűen ki kell lépjek a komfortzónámból. Itt és most.

Régóta él bennem az elhatározás, hogy megírom a történetemet, azzal a tiszta szándékkal, hogy erőt és reményt adjak azoknak az embertársaimnak, akik hozzám hasonlóan kilátástalannak tűnő élethelyzetbe kerültek, és megmutassam nekik, hogy igenis fel lehet állni. Bármilyen helyzetből, bármilyen mélységből. A történetem azonban most, amikor ezeket a sorokat írom, még nem kerek. Bár jó úton haladok, és sokat változott a fizikai állapotom, a testem még nem teljesen egészséges. Bár körvonalazódni látszik az új hivatásom, még nem került a helyére minden részlet. És bár egyre közelebb vagyok a boldogsághoz, még nem mondhatom azt, hogy a körülményeimtől függetlenül minden pillanatban boldognak érzem magam.

Bár a történet még semmilyen szempontból nem mondható kereknek, rengeteg változáson mentem keresztül az elmúlt 10-11 évben. Úgy érzem, itt az ideje, hogy ezeket ne csak a közeli barátaimmal és gyakorló-, útonjáró társaimmal osszam meg, hanem ennél szélesebb körben is. Mindazokkal, akik esetleg kíváncsiak és mindazokkal, akiknek talán a segítségére lehet, akiknek bátorítást, erőt, reményt vagy bármi mást adhat, amire én gondolni se tudok.

Tiszta szándékom, hogy mindezt a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és hálával tegyem mindazok iránt, akik így vagy úgy szintén szereplői ennek a történetnek, hiszen nekik köszönhetem azt, hogy egyáltalán elindultam ezen az úton, és nekik köszönhetem mindazt a változást, amin már eddig keresztülmentem, és amiért végtelenül hálás vagyok.

A következő részben arról szeretnék írni, hogyan is kezdődött ez az utazás. Ha úgy érzed, tarts velem :) Köszönöm, hogy olvastál és köszönöm, ha ezután is így teszel :)

Szeretettel,

Kriszti